HTML

Így látja a világot egy közlési kényszeres ember

A blog a tapasztalataimról szól, és legfőképpen arról, hogyan látom a világot én, aki mániás közlési kényszerben "szenvedek".

Friss topikok

  • Lady Angel: @Equites Caesaris: Mert nincs aranykezed. Anélkül nem megy. (2009.08.10. 22:53) Kell egy ház
  • Lady Angel: Ááá, ez csak kívülről tűnik nehéz, fáradságos, utálatos munkának. Csak férfiszemmel. Bár nem tudom... (2009.05.06. 18:23) Szépül a nő
  • Lady Angel: Közölhetnékem támadt. Az én generációm már bővebben kifejtette egy másik generációnak, hogy égnek ... (2009.05.06. 18:15) Amikor az utolsókat rúgom
  • Lady Angel: @Equites Caesaris: Nem hiszem, hogy ez törvényszerű lenne. Jómagam olyasfajta pálma vagyok, amel... (2009.05.06. 18:11) Sablonszerelem
  • Equites Caesaris: Vajon melyik fórumról beszélsz mint rendszeres látogató? :))) Nem nehéz kitalálni, legalábbis úgy ... (2009.03.19. 16:55) A vitakultúráról

Linkblog

Életet mentek

2009.09.15. 10:58 Lady Angel

Nem sokkal a tizennyolcadik születésnapom után valamiféle emberbaráti szeretetből véradásra szántam el magam. Emlékszem, hallottam a rádióban, hogy kevés a vér a kórházakban, és aki érez magában egy kevés hajlandóságot, legyen segítségére a kórházaknak. Bennem meg volt hajlandóság. Azóta rendszeres véradó vagyok.

Pedig hát... Nem egyszerű feladat. Első körben ki kell tölteni egy irgalmatlanul hosszú adatlapot arról, hogy az ember egészségesnek érzi-e magát, hogy terhes-e, HIV pozitív-e, kapott-e már vérátömlesztést, él(t)-e tudatmódosító szerekkel s hasonlók. Ha ez megvan, és mindenre behúztuk azt a választ, amit várnak, megmérik az ember hemoglobin szintjét, s ha 126 alatt van, haza is küldik szépen, nehogy rosszul legyen a nagy vérveszteségtől. Én rendszeresen ingadozom a 125 és 126 között, nagy visítva csalnak, hogy adhassak vért. No, azért tegnap megugrottam a rekordomat: 129 volt! (A mértékegységet nem tudom. Csak azt tudom, hogy még most is fáj az ujjam a szúrástól.) Majd vérnyomást mérnek, megkérdezik, volt-e probléma az eddigi véradásokkor. Ilyenkor szoktam azt hazudni, hogy nem, nem, dehogyis.

Merthogy egyszer voltam olyan okos, és keveset ettem-ittam véradás előtt és után. Gondoltam, erős vagyok én, hát rajtam semmi nem fog ki. Na igen. Hiába hisszük, hogy minden agyban dől el, a test nem mindig ért egyet az aggyal. Akkor sem így volt. Véradás után beteglátogatóba mentem kórházba. Ott estem össze a kórteremben. Végül is helyben voltam. Szóval kell a véradásnál hazudni egy csöppet. Különben tényleg hazaküldenének.

Ha már mindenki végigvizsgált, aki a véradóközpontban előfordul, akkor mehetünk a kis csomagunkkal (négy véradótasak, csövek, fiolák, ilyesmik egy zacskóba rakva) egy szép, tágas, tiszta helyiségbe, kényelmes ágyak, kedves nővérek, fojtó szagú fertőtlenítők és orbitális méretű tűk közé.

És itt jön el az én időm. Ha csak arra gondolok, hogy valakibe tűt szúrnak, a testét bántják akár egy fél centiméteres késsel, hogy megvágják, attól elborzadok. Ha arról van szó, hogy a legnagyobb átmérőjű tűvel lyuggassák ki a vénámat, fel se szisszenek. Tegnap megszólalt a nővér: na lássuk azt a vénácskát. Én meg nevetve feleltem: az tényleg csak vénácska. Tudjuk, milyen a könyökhajlatunkban a vénarendszer. Két oldalt egy-egy vékonyabb, középen egy vastagabb. A középsőből szoktak vért venni, mert az az izomcsoportra tapad, az oldalsót nem szeretik, mert az könnyen felszakad. Ezt a nővér tegnap így mondta nekem, én meg majdnem rosszul lettem. Csak annyit tudtam szólni: nem biztos, hogy ezt hallani akartam.

A zacskót, amibe a vért veszik, egy kis tálcára rakják, ami folyamatosan mozgatja-lötyögteti az anyagot, én roppant élvezem. Míg folytam, addig a nővér szóval tartott, én persze - szakmai ártalom - kérdeztem. Mondta, hogy az emberek nem olyan segítőkészek, mint lehetnének, kiszállásoknál pedig a gimnáziumokban brahiból adnak vért a diákok. Mert akkor az a nap igazolt. Igaz, hogy a fele vér használhatatlan, mert rosszul lesznek, és akkor gyógyszert kell adni nekik, az meg befolyásolja a vért. No meg valahogy tényleg nem vonzó tényező az, hogy a nagy semmiért add három-négy deci véred. Régebben etettek-itattak, kolbászt, sört, gyümölcslevet adtak ingyen. Mára ez egy fél literes ásványvízben, egy szelet csokiban, valamint egy 500 forintos étkezési utalványban merül ki.

Végül hős lettem. Oldalsó vénából. A karom persze piszkosul fáj. Viszont megmentek három életet.

Szólj hozzá!

Címkék: kórház véradás

Becstelen, de nagyon

2009.08.29. 16:33 Lady Angel

Amikor várjuk a moziban a filmet, az előzetesekből szoktam kivadászni, melyik lesz a következő, amit mozgóképszínházban fogok megtekinteni. Most három-négy öldöklő, véres, akciódús filmet mutattak, s mivel az ajánlók tematikusak, kapcsolódnak ahhoz, ami majd következni fog, felsejlett bennem, hogy a Becstelen brigantyk mégse lesz az én filmem. Persze, tudtam én ezt előre, elvégre - bármennyire nem kedvelem - ismerem Quentin Tarantino munkásságát, mi több, majdnem minden filmjéhez volt szerencsétlenségem. Miért ültem végig mégis azt a 150 percet ott a mozi sötétjében? Mert mindig adok neki egy új esélyt. (A New Hope, bocsi, ami labda lecsapható, azt le is kell csapni.) Meg mert lépten-nyomon azt olvasom, hallgatom, hogy mégis illenék valamit meglátni a zsenijéből. Mondtam magamban, hát most vezeklek.

Ha minden vezeklés és kanossza-járás ilyen kellemes volna, minden rendben menne a világban. Én magam lepődtem meg magamon legjobban, hogy bírom. Bírom a hosszúra nyújtott jeleneteket; a végeérhetetlennek tetsző diskurzusokat; a vért; a trancsírt. Holott mindezidáig ez volt a fő bajom Tarantinóval. Hogy állandónak lőnek, ha kell, ha nem; hogy folyatják a szót benne napestig, én meg közben azon gondolkodom, milyen sminket teszek fel holnap ahhoz a cuki miniszoknyához, amit a minap vettem; hogy már megint ott tartunk, hogy a huszadik percet töltjük egy füstös, nácikkal teli kocsmában. Igen, ezekkel mindenképpen húzni akarja a néző idegeit, fokozni a vágyat a következő jelenetre. Hogy a néző őrjöngve kínlódjon a következő képkockáért. Izzadjon, szenvedjen, de közben élvezze azt, amit lát. És hogy a következő jelenet még nagyobbat szóljon.

Na, nálam mindig fordítva sült el. Rendszerint unom a filmjeit, sőt, nem egyen sikerült elaludnom. Én szenvedek, míg nézem, de nem úgy hat rám az egész, mint ahogy azt a jó Quentin eltervezte: én bizony értelmetlennek és egy jó nagy blöffnek tekintem az ő remeklését. A filmjeinek általában nincs története, azt a semmit viszont nagyon jól el tudja adni. Időbeli ugrálással, különböző filmes trükkökkel, olyanokkal, amiket tanítani fognak, vagy tán már tanítják is filmes berkekben. Mindenesetre nem az én lelkivilágomhoz és értelmemhez szabták - gondoltam én.

De jöttek a becstelenek, és megbecstelenítették szűziesen hófehér lelkemet. Megtaláltak, eltaláltak, a szívem közepébe rongyoltak, elhurcoltak, és olyan filmes orgiában vergődő orgazmust csináltak, hogy a katarzis szót nem érzem elégnek. Remegő térdek, zúgó fej, őrjöngés a következő képkockáért, közben pedig élvezettel való kifacsarása minden jelenet minden cseppjének.

Nem tudom, miért. Látszik, hogy a film megalkuvó; hogy fellelhető benne az összes tarantinói klisé, megint a filmekről magyaráznak benne hosszú perceken át, megint őrült az összes szereplője, aki meg véletlenül normális, azt jól ki is nézik maguk közül a többiek (a B. J. Novak - aki nem mellesleg az Office című sorozatban is hasonlóan kívülálló, értetlen karaktert játszik - által alakított Utivich), és megint megy a lövöldözés végeláthatatlanul, megint meg akar ölni mindenki mindenkit. És persze megint teljes kitaláció az egész.

Brad Pitt: biztosan azért, mert szeretem, biztosan azért, mert helyes, és csak a női mivoltom mondatja velem (persze nem), de ez az alakítás jobb volt a Blöff Mickey-jénél is. Pedig azt hittem, annál jobb már sosem lesz. De volt, tessék, itt van, már csak miatta is érdemes megnézni. Persze csalóka, mert egy tennesse-i kőbunkót nem nagy kunszt átlagosan eljátszani, csak furán kell tartani az állkapcsodat, idétlenül beszélni, és kész is. De neki ez nagyon jól áll. Neki el is hiszem, hogy ilyen tapló.

Christoph Waltz: amikor az első jelenetben kikérte a tejet, majd elkezdte széthajtogatni a papírjait, felszívta a tintát a tollába, s rámosolygott a francia gazdára, azt gondoltam, remélem, nagyon sok jelenetet kapott ez az ember. Egy elegáns SS-tiszt, aki három nyelven beszél az anyanyelvén kívül, és minden mozdulata a helyén van. Persze ő se normális, de ahogy telt az idő, már fel se vettem a bolondok szaporodó számát.

A többiek: Til Schweiger a legnémetebb németek egyike, azzal a kegyetlen nézésével kacajt ragaszt az emberre. Eli Roth, az az Eli Roth, akinek köszönheti a nép a sok-sok gusztustalan horrort - hát nem hazudtolta meg önmagát. Mintha rá öntötték volna a baltás gyilkos szerepét (tudom, nem balta). Diane Kruger megint szép volt, mint a Trójában, s annyi. Mutogatni jó, színésznek elmegy. Michael Fassbender valami paródiája volt önmagának a filmben, amelyben saját magát alakítja. Talán ez tetszett a legjobban.

Hogy most ez a film azért készült el, mert Tarantinónak is meg kellett hajolnia a zsidók előtt, mint ahogyan mindenkinek, aki nem akarja, hogy kidobják Hollywoodból, azt nem tudom, de nem izgatja a fantáziámat. Ahogyan egymásba csúsznak a szálak, ahogyan mindenki megkapja a magáét, ahogyan a rendező élcelődik a nagymívű háborús filmeken, ahogyan a pátoszból viccet csinál, hogy cinkosnak tekinti a nézőt, és aljas módon csúfot űz mindenkiből, aki hülye módon háborút szít és folytat - nekem ez elég volt. Engem megvett. Bedőltem neki. Megvett azzal, hogy Brad Pittnek olaszul kellett beszélnie benne; azzal, hogy vicces volt; azzal, hogy szellemes volt; azzal, hogy harsány volt; azzal, hogy nem éreztem, telik az idő. És megvett az utolsóelőtti jelenettel. De azzal nagyon.

Persze eztán se leszek Tarantino-rajongó.

Szólj hozzá!

Címkék: film mozi

Egy szál gitárral

2009.08.10. 22:52 Lady Angel

Dúdolom, énekelgetem, pengetem ott belül, hallom távolról, néhány hangot, egy-két taktust, a hangját, magam előtt látom a félszeg arcát, amint elmosolyodik, ha azt énekli: reggelre kelve, ahogy ez itt szokás, közértbe megy le tejért János és Tamás. Elmosolyodik hát, hiszen ő az a Tamás.

Nem ismertem soha a zenéjét, régről derengett, hogy mintha kiadott volna egy cédét Latin címmel, de akkor még nem értékeltem az egy szál gitárral előadott dalokat, s nem is foglalkoztam vele. De tavaly valaki említette, hogy Cseh Tamás beteg. És szorgalmazott. És ott volt a Magyar Dal Ünnepe. És kétségbe volt esve, mert olvasta, hogy egyre rosszabbul van. Nem, akkor sem Tamás volt a lényeg, nem érintett meg egészen, hiszen én még mindig nem bírtam összerakni a zenéjét. De ő gitározott, ő tudta, hogy egy szál gitárral milyen énekelni, tudta, hogy Tamás is így csinálja, és ő tudta értékelni.

Napra pontosan egy év telt el. Reggel leballagtam a konyhába, az első kávé előtt voltam még, aztán bemondta a rádió, hogy Cseh Tamás meghalt. Nem beszéltem vele már egy éve, de eszembe jutott akkor. Hogy vajon tudja-e már, hogy elővette-e a gitárt, hogy emlékszik-e még arra, amit egy éve mondott, hogyan aggódott - nekem mondta, csak nekem.

Azóta képtelen vagyok leakadni a youtube-ról, életemben először végtelenítve hallgatom Cseh Tamást. De nem Cseh Tamás miatt...

Szólj hozzá!

Címkék: zene

Kell egy ház

2009.07.31. 22:40 Lady Angel

Ismerjük? Ismerjük hát! Ladánybene 27. Ha még életedben nem hallottál erről a zenekarról, akkor is kívülről tudod ezt, hogy kell egy hááááz lenn az óceáán partján, majd ha végleg visszavonultam... Na igen. Ott ültünk a főiskola első emeleti folyosóján, az ajtóra kifüggesztett papírt bámulva, melyen ennyi állott: 6. bizottság, s a nevek, akik aznap abban a teremben államvizsgáznak. És közben ezt énekeltük.

Hogy miért éppen ezt? Mert barátnőm reggel hallotta a rádióban. Közben azért tanultunk is, vagyis úgy tettünk, mintha (kedves fiatalabb barátim: a vizsga napján már nem fogtok tudni tanulni semmit, mi is csak a lelkiismeretünk megnyugtatása végett lobogtattuk a tételeket, de hogy minek...?) Öt tantárgy közül végül csak két tárgy összekevert tételeiből kellett vizsgáznunk, ez a szabály. Aki a vakszerencsére alapozva kihúzta, beleválsztott a csoportnak. Technika és anyanyelvi tantárgypedagógia.

Volt egy olyan tétel, amely a házépítés szakaszait volt hivatott elemezni. Milyen vicces lenne, ha ezt húzná ki valamelyikünk, mondta barátnőm. Hogyne. Majd éppen ezt.

Nem húzom a szót. Én húztam ezt a tételt. (Kell egy háá-á-áá-áz...)

2 komment

Villánytól villanyig - avagy bronzérmet úszott meg a tehetség

2009.07.30. 22:00 Lady Angel

Azt mondja ma az mr1 (lánykori nevén Kossuth Rádió) rádión a hírolvasó, hogy "a Villany és Pécs közti szakaszon...ööö...Villány és Pécs közti szakaszon..." Először hétrét görnyedve kacagtam rajta, majd fejcsóvák közepette idéztem fel, amit rádiózás gyakorlaton tanultam (merthogy én olyat is, lásd alant).

A hírek után nyomban a sportvilág hírei következnek, és mivel most van a vizes világbajnokság Rómában, elsőként kapcsolták Novotny Zoltánt, mesélje el, mi újság arrafelé. Zoltánunk (egyébként remek rádiós kommentátor, a szakmáról gyakorlatilag mindent tud) elmondta, hogy Cseh László remek teljesítménnyel ezüstérmet szerzett, és hogy Hosszú Katinka száz méter gyorsúszásban harmadik lett. És következett ez a mondat - szó szerint: "Hosszú tehát a világbajnokság alatt a második bronzérmét úszta meg". Hát mondom, szegény jó Katinka nem akarta megúszni, ő nagyon is küzdött azért a két szép éremért.

Tanultam rádiózást. Sőt, tévézést is (azt majd máskor, hosszú... mint minden velem kapcsolatban, hehe). Első órán azt mondta a tanárom, hogy magának rossz a hangja. Mondtam neki, tanár úr, ne aggódjon, nem török rádiós babérokra. Nem is húztuk egymás agyát sokáig. De azért arra ügyelt, hogy ha nem is jó a hangom (egyébként valóban, még magam is utálom hallani a géphangomat, mikor legutóbb telefonáltam, visszhangzott, én meg majd' elájultam saját magamtól), a rádiózás legfőbb szabályait tanuljam meg.

A rádiózás királykategóriája a Híradó. Illetve a Híradó királykategóriája a rádió. Tévések mennek inkább rádióba dolgozni, mert ott lehet legjobban kiteljesedni. Nem meglepő ez, hiszen az emberiség hozzá van szoktatva ahhoz, hogy mindent tévében bámuljon, és a vizuális ingerek teljesen kielégítsék, addig a rádióban csak és kizárólag a fülünkre lehet hagyatkoznunk. Ennélfogva a rádiós hírolvasóknak szépen, tisztán, érthetően kell beszélniük. Hány rádiós specializációst láttam a főiskolán, akik óriásira tátott szájjal olvasták a híreket, "melegítették" az állkapcsukat, eres nyakkal húzták az í-t, groteszken előretolt állal kerekítették az ó-t! Rém murisak voltak. Néha még ők is kuncognak magukon. És természetesen lendületesen, egy levegővel, ívesen kell a mondatokat formálni, és lehetőleg nem hülyeségeket beszélni.

Nos, az mr1 Kossuth Rádión mintha nem tanultak volna rádiózást. Villány helyett villany, megúszás, dadogó hírolvasók, szóroncsokat kibökő emberek - én meg azon agyalok, hogy akár még én is lehettem volna rádiós hírolvasó.

Szólj hozzá!

A tudósító kémikus

2009.07.30. 21:28 Lady Angel

Megboldogult főiskolás koromban a főiskola alagsorában üldögéltem egy asztalnál, mikor tőlem néhány méterre különös vita kibontakozása ütötte meg a fülemet. Egy társaság azt próbálta eldönteni, hogyan kell leírni a radioaktivitás kutatójaként ismert Marie Curie nevét. Nagy nehezen sikerült összehozniuk, majd egyikük hirtelen ötlettől vezérelve feltette a nagy kérdést: Ki is volt valójában a nő?

"Ez egy ilyen tudósító volt…vagy valami újságíró, nem?" – magyarázta a másikuk (bár érződött némi bizonytalanság a hangjában).

Ők a felnövekvő tanító és újságíró-nemzedék.

Szólj hozzá!

Címkék: butaság

A szomszéd kertje...

2009.05.10. 10:47 Lady Angel

... mindig zöldebb, ja. Van nekünk hét is belőle, mármint szomszédból. Kertes ház tekintetében ez igazán megsüvegelendő teljesítmény, de nem a mi részünkről, ugyanis mi vagyunk a legrégebbi lakók errefelé (szinte az egész utcában), ellenben a környező telkeket kegyetlen módon feldarabolták, és míg mi 1000 négyzetméteren élünk négyen (már persze udvarral, kerttel együtt) addig ugyanekkora területen háromlakásos házak szoronganak. Ami persze azt is eredményezi, hogy hozzánk is mérhetetlenül közel laknak. Így hát nem elég, hogy utálok a kertben tevékenykedni, tegnap még azt is viselni kellett, hogy az egyik szomszéd felszedte az udvaráról a térkövet, s újrarakta.

Ehhez segítségül hítva a másik szomszédot, a sógorát, az apját, meg a másik sógorát. Mi egy ideig füvet nyírtunk, s megkezdődött a verseny, vajh' melyikünk a hangosabb. Egy darabig mi vezettünk, de aztán beizzítottak valami békának nevezett, földrengető gépezetet, amivel tömörítették a földet. Tudjuk, ez az, ami végtelenített időintervallumban ugrál a földön, és olyan baromi hangos, hogy megszégyenítő vereséget mértek ránk a zajcsata nevű különmeccsben. Persze ők nem tudták, hogy én ezt a játékot játszom, de legalább engem szórakoztatott (bár annyira magától értetődő volt, hogy nem is értem, hogy nem röhögtek fel a két zaj erősségét hallva).

Utálok kertészkedni. Lehet, ha idősebb leszek, majd jól elpötyögök ott, de most egyelőre még abban a stádiumban tartok, hogy pusztán a tökéletesre kreált kert látványa nyújt gyönyörűséget, a részvétel valahogy nem hoz lázba. Fene tudja, miből fakadhat ez a nagy ellenérzés, már csak azért se értem, mert nagyjából hároméves korom óta hátra vagyok cipelve (ahh, germanizmus rulez) oda, szóval nem ártott volna már megszeretnem.

No de! A hét szomszédnak előnyei is vannak (nem térek ki az egy négyzetméterre eső jóképű sógorok számára). A szomszédok ugye gyerekekkel rendelkeznek. Nos, az egyiknek egy négyéves forma, meghatározhatatlan színű szemű (zöldesbarna, vagy mi, mindenesetre beleestem, mikor először megláttam), huncut tekintetű, szájmenéses kisfia van, aki szeret udvarolni a szomszéd lányoknak, asszonyoknak - gyakorlatilag mindenkinek. A fűnyíró a mindene. De komolyan. Tegnap egész nap azzal nyaggatott, hogy
1. nekünk nincs fűnyírónk, mert ők elvették tőlünk (a gyermeki fantázia, imádom),
2. azért mégiscsak mutassam már meg a fűnyírónkat neki.
Mondtam neki, nem lehet, mert most pihen, meg különben is, délelőtt látta, mikor dolgoztunk vele. Ő nem látta, mindent tagadott. Még szép, ha bevallja, hogy látta, akkor esély se marad arra, hogy előhozzam neki. Persze engem se olyan fából faragtak, hogy könnyen be lehet vinni az erdőbe, én tudtam, hogy látta azt a francos gépet, eszembe' se volt kibányászni a helyéről. Hát ott csüngött a kerítésen, és extázisban kiabált, mikor meghallotta a hangját.

Szóval a szomszéd térkövezett. Mi végre mindent elültettünk, felkapáltunk, elvetettünk. Kár, hogy ez az állapot úgy három napon át tart, mert onnantól a gaznak van képe újra gyökeret ereszteni. Úgyhogy megint ki kell menni a kertbe. De legalább lesz, aki szórakoztasson.

 

Szólj hozzá!

Címkék: gyerek kert utálat

Sokkhatás

2009.05.07. 20:12 Lady Angel

Így diplomázás előtt úgy gondolták a főiskolán, hogy még egyszer jó alaposan megszívatnak minket, végzősöket. Kiírtak ugyanis egy matematika tantárgypedagógia kurzust. Négy év alatt immár a harmadikat.

Így hát hosszú idő után újra kilenc óra előtt három órával kellett kelnem (smink, buszindulás,  szadista tanár, aki nyolckor kezdi a tanítást, nincs mese, korán kellett kelni), s a buszon egy nyugdíjasokat megszégyenítő vetődés kellős közepén lehunyt szemmel ábrándoztam a második kávém után. Minek következtében majdnem sikerült az ülés mellett kikötnöm, ez pedig erősen előrevetítette, milyen lesz a tömbösített matekórám.

Hasznunkra fog válni, állította a tanár (miután ő bezzeg késett negyed órát), elvégre átnyálazzuk a kilenc államvizsga tételt. Ma ötöt, holnap négyet. Akarjátok tudni, hogy néz ki az első? Hát tessék!

A számfogalom alakulása az általános iskola alsó tagozatán. A számkör lineáris és strukturális bővítése. A tárgyi tevékenység szerepe a matematikai ismeretszerzésben.

Nem értitek, mi? Az még a kisebbik baj, a nagyobb problémák ott adódnak, hogy jómagam példának okáért a számfogalom nevű fogalommal sem vagyok tisztában. Na jó, most hazudok, mert ebből például zh-t írtam két éve, úgyhogy tudom, mi az a számfogalom, sőt, valójában ezt mindenki tudja, csak éppen elmagyarázni lehetetlen.

Az meg egy külön csoda, mikor az osztás tanítása kerül szóba. Tudtuk-e, hogy kétféle osztás van? Az egyik a bennfoglalás, a másik pedig a részekre osztás. Nem, nem mindegy, hiába mondtam a tanárnak, nagyon erősködött (bár igaza van, mégis csak ő szokott matek tankönyveket lektorálni, nem én). Mert a bennfoglalás, kérem szépen, az az, mikor a tulajdonomat képezi hat gyönyörűséges alma, s ebből elveszek kettőt, ráhelyezem egy cifra tányérra, majd még kettőt, s ezeket egy másik tányérra díszítem, s még kettőt - ezek is tányérra kerülnek. Hány tányéron van ennivaló? Három tányéron, gyerekek.
Na, a részekre osztás nem ez. A részekre osztás az, mikor van ugyanez a hat darab almád, és három tányérra szeretnéd őket egyenlően szétosztani. Hány alma kerül egy tányérra? Kettő. Hát nem mindegy? Még én se fogom fel, mi a különbség a két analógia között, nemhogy egy nyolcéves gyerek.

Sőt, olyan érdekes dolgokat is megtudtam ma, hogy a szorzás és az összeadás memorizálása az agyunknak nem ugyanabban a részében történik, hanem a nyelvi jelekkel együtt. Ergo, ha valaki jó nyelvtanból, szorozni is jól kell tudnia. Nem tudom, milyen tudós az, aki ezt kitalálta, de bemutatkoznék neki, s megérdeklődném, hogy akkor hogy is van ez a szorzással meg a nyelvtannal?

De a tanárnő nagyon lelkes volt. Igaz, negyed tizenkettő körül, úgy a negyedik tétel második részénél, amikor a függvényszerű gondolkodásmód kialakítását és a szabályjátékokat jártuk körül nagyon alaposan, egyszerre feljajdult szegény: "ó, érzem, hogy kezdem elveszíteni a társaságot, kicsúsznak a kezeim közül". (Még csodálkozott...) Nyilvánosan sosem bántanánk meg, ezért csak egy félmosoly kíséretében súgtam oda barátnőmnek, hogy valami itt nagyon nem stimmel. Eddig a kezében voltunk? Mert az én tudatomig ez az együttműködés valahogy nem jutott el. És ekkor még egy egész óra volt hátra. És holnap még ugyanennyi.

Vigasztalásul megajándékoztuk magunkat a végzősbál belépőjével. Illetve az ajándék szó nem egészen pontos: kifizettük, leperkáltuk, kicsengettük, leszúrtuk a belépő árát. Majd jövő pénteken korlátlan mennyiségben fogyasztunk az árából, hejhó.
 

 

Szólj hozzá!

Címkék: iskola tanítás

Sablonszerelem

2009.05.06. 01:01 Lady Angel

[Igazán hasznos dolog a dokumentumok között barangolni, olyanokra akadhat az ember, amiket hónapok, évek múltán is közzétehet, ha akar. És én akarok.]

Gyűlölöm a közhelyeket, utálok sablonszövegekkel élni. Többek között semmit nem mond nekem az a szókapcsolat, hogy "elvesztettem a lelkem másik felét", vagy az, hogy "mintha kitéptek volna egy darabot a testemből, úgy hiányzik". De mikor reszketve vágyódunk valaki után, sajnos megáll az ész, sajnos nem jut eszünkbe semmi frappáns. Akkor meghal a költő, a szép szavak valaki más agyában tanyáznak. És ilyenkor áttámolyog egy gondolat az emberen,  hogy milyen elmés szókapcsolatokkal él a magyar nyelv: elvesztettem a lelkem másik felét. Annyira hiányzik, mintha a testemből kiszakítottak volna egy darabot, és erőszakkal elvonszolták volna tőlem. Messzire. És beletörődünk, hogy nem tudunk jobbat kitalálni.

2 komment

Címkék: szerelem közhely

Szépül a nő

2009.05.06. 00:47 Lady Angel

Jöhetnek nekem a világ egyik legidegesítőbb közhelyével, miszerint nem a ruha teszi az embert*, és különben is az a szép, ha a nő természetes (meg akinek a szeme kék, ha-ha-ha), de inkább elmesélek valamit.

A városban jártam ma (tegnap?), s mivel itthon jácciban tengetem a napjaimat, örvendve húztam szoknyát és blúzt. És az idén először felvettem végre édesanyám egyik szandálját, amely hosszú évtizedekig pihent a padláson, ő (mármint édesanyám) meg csak arra várt, hogy nő legyen az amúgy önmagát kisfiúnak képzelő lányából. Végül is az lett belőlem, még saját magamat is megrettentő részletességgel válogatom a kiegészítőket egymáshoz, így jöhetett ma velem a tíz centis sarkú farmerszandi a mindent magába fogadó kistáskámmal (na jó, majdnem mindent: a vadiúj pöttyös könyvem, amelyet ajándékba kaptam - nem számítottam rá, így volt csak igazi öröm! - na, az nem fért bele, illetve csak úgy, hogy ha a napszemüvegem tokját kivettem, de még szerencse, hogy a könyvet amúgy nem éppen a táska belsejében olvassuk).

Persze a ruha mindig csak a kezdet. A valódi trükk a sminkben rejlik. Kedves Férfitársak (ha valaha idetéved valaki egyáltalán a blogra), elárulom, a szép nő is szebb, mikor a maszk felkerül rá. Müller Pétertől olvastam, hogy a nők nem szeretik, ha a férfiak sminkelés közben nézik őket, mert látják azt a folyamatot, ahogyan átváltoznak. És valóban.

Na meg aztán az sem mindegy ám, milyen színekkel dolgozunk. Kék ruhához nem fogjuk bezöldezni a szemünket (főleg, ha ráadásként kék is a szemünk), és ha piros pólóban feszítünk, akkor eszünkbe sem jut lilára kikenni a szánkat. Ez már csak így megy. Kiemelünk, eltüntetünk, varázsolunk, elfedünk - azaz szépülünk. És mennyi időbe kerül ez!

Jómagam mindig a buszinduláshoz igazítom a smink mértékét, azt, hogy elbírja-e a szemfestést, mehet-e a tus, szájfény legyen, avagy rúzs. [Ha úgy négy évvel ezelőtt azt mondta volna nekem valaki, hogy valaha én ilyet fogok írni/mondani/blogba bejegyezni, szánakozó mosollyal hagytam volna ott az illetőt.] Mert, kérem szépen, miről is van szó?

Alapozás. Arcunk kikészítése fontos, elvégre befogadóvá kell tenni a környezetet annak a sok festéknek. Két perc.
Szemceruza. Alsó szemhéjunkat megcsiklandozzuk egy kis feketeséggel, ettől lesz a tekintet delejes. Fél perc.
Szemhéj. A legnagyobb gond. Sok a szín, kevés az idő, legtöbbször több színt keverünk, hogy még igézőbbek legyünk. Öt perc.
Spirál. A legnehezebb feladat. A szempillát úgy megfesteni spirál segítségével, hogy a tökéletesen eldolgozott szemhéjfestékkel ne érintkezzen, mert ha igen, kezdődhet az egész elölről. Három perc.
Tus. Olyan vékony csíkot húzni a szemhéjra (igen, tudom, a szemhéjon már annyi minden van, hogy így most nekem is elment a kedvem a holnapi sminkeléstől), amely mindkét szemen tökéletesen ugyanolyan - kivitelezhetetlen feladat. Marad a reménykedés, hogy rajtunk és legjobb barátnőinken kívül senki nem veszi észre. Négy perc.
Rúzs. Sima ügy, fél perc, csak a móka kedvéért viszünk fel egy leheletnyi színt, s máris olyan az ajkunk, akár... khmm, nos, szép.

Még egy pillantás a tükörben, még egy utolsó bosszankodó félmondat afelett, hogy a bal szempillám hosszabb, mint a jobb, viszont a másik meg dúsabb (ezen már a MaxFactor extra volumennövelő spirálja sem segít, persze ezt se veszi észre rajtam kívül senki), a buszom megy, én pedig még mindig a tükör előtt ülök. Mert szépülök.

 

* Egyszerűen képtelen vagyok megálni, hogy az egyik kedvenc viccemet ne írjam le ide, merthogy passzol:
Egy ember és Ruhat bolyonganak a sivatagban. Éhesek, szomjasak, elcsigázottak, sehol egy lélek, segítségre semmi remény. Leülnek. Egyszer az ember gondol egyet, és megeszi szegény Ruhatot. Mi ebből a tanulság? (Vigyázz, nagyon fog fájni!)

Nem a Ruhateszi az embert.


 

 

2 komment

Címkék: szépség

Amikor az utolsókat rúgom

2009.05.05. 18:44 Lady Angel

Kínos ügy ez a diplomázósdi. Több okból is!

1. Írni kell ezer meg egy oldalt határidőre (a határidők betartása mindig határozott frusztrációt okozott nekem, s olybá tűnik, ez nem is fog egyhamar megváltozni).

2. Lezárul vele egy olyan szakasz, amellyel még utolsó kapocsként csüng az ember a gyermeklét patentjén(ján?). Én már harmadéves főiskolásként tudtam, hogy az utolsó évem úgy fog elszaladni, mint valami pillanat, sőt, továbbmegyek: én már gyerekkoromban tudtam, hogy a felnőttlétben sokkal kevesebb szépség van, mint a törpekorban. Mert hát ott van ugyebár gyerekkorban a szabálytalanság. Imádom, mikor a szabályok nem köteleznek semmire! Aztán mi marad belőle? Buszindulás, órakezdés, találkozók megszervezése, interjú fél 11-kor, reggel nyolckor, délután kettőkor: "igen, amikor önnek jó, természetesen, én önhöz igazodom" - a Nagytemplomnál, Hajdúszoboszlón, kávézóban, szerkesztőségben, kiállítás száz kilométerrel a lakóhelyemtől... Azaz valahogy már nem oda megyek és akkor, amikor és ahová én akarom. Pedig én nem kispályáztam, nem ám egy irodában kuksolok naphosszat, én jófajta szabad programokra hajazó munkakört képzeltem el magamnak, és lásd, Kedves Olvasó, mégis vágyik a szívem oda vissza. Pedig még iskolába is szeretek járni (tudom, beteges).

És volt még Walt Disney! Itt az élet hurrikáháhán, mert ez Hápbörg! Meg volt még Gumimacik és Balu kapitány (megjegyzem, minden idők talán legjobb főcímzenéjével), és volt még ifjúsági sorozat, volt még Kölyökidő, és mesék ezrével, és leesett állal bámultuk a Knight Ridert ("beszélő autó, spn fokozat, apááám!"). És volt még focizás a kertben, meg volt paprikalerugdosás, meg volt málnaszedés és locsolkodás, rohanás és sebek a térden, volt még "Repül a, repül a..." játék, ahol is megtudtuk, mit érdemel az a bűnös... És volt Amerikából jöttem, meg kosárlabdázás a szomszédokkal, meg bújócska a rokonokkal.

S mi maradt? A tévé dugója legtöbbször a falból kihúzva, mesék már csak YouTube-on (a főcímük szigorúan elmentve a kedvencek közé), meg animációs filmek kényszeres keresése a moziban, hátha visszahoz valamit a Hupikék törpikék világából, meg könnyezve röhögés maradt a Tom és Jerry részein (melynek összes évada természetesen dvd-n figyel gyönyörűen sorba állítva), és a főcímének képe a számítógép hátterének beállítva.

Meg az maradt, hogy bementem az iskolai folyóirat szerkesztőségébe, hogy ha lehet, részt vennék az év utolsó Főnixének szerkesztésében. "Persze, a vezér a tied lesz..." Én meg büszke voltam, és igyekeztem visszatoloncolni a szívemet a helyére (valahogy a torkomon kúszott felfelé, nem is értem), meg beszélni is próbáltam, csak hát valami izé fojtogatott. Rám gondoltak, én meg kínok között vergődtem, mire összehoztam azt az ötezer karaktert.

Meg az maradt, hogy beköttettem a szakdolgozatomat, és beleszerkesztettem a nevemet, a szakomat, a neptun kódomat - a főiskolán immár utoljára. És az oklevélhez egyeztettem a tanulmányi osztályon az adataimat, nehogy elírjanak valamit a diplomámban.

S az maradt, hogy évkönyvbe smikeljem magam, s a kész képet gyorsan a fiók legeldugottabb sarkába mélyesszem (nem mintha nem találkoznék a morózusan fekete taláros képemmel: a ház minden szegletébe díszítettek egyet az itthoniak). Meg annyi maradt, hogy a végzősbálra estélyi ruhát vásároljak. Aranybarnát, bolerósat, selyemből.

És a gondolkodás maradt azon, hogy a fórumos adatlapomon a Foglalkozás: hallgató/beszélő/író, ilyesmik rész kitörlése után mi kerüljön oda.

Újságíró? Hogyne! Sok negatív szóhoz vezetne az.
Pedagógus? Na persze! Az meg még többhöz.
Író? Ennyire nagyképű még én se vagyok.
Tanító és kommunikáció szakos bölcsész? Ez lesz a diplomámban...

Ehh... menthetetlen a folyamat. Felnövünk.

2 komment

Címkék: gyerek felnőtt vége

Amikor behozom a lemaradásom űrutazásügyben

2009.03.21. 13:11 Lady Angel

Nem véletlenül szégyenkezem most, merthogy illett volna már megtekintenem a 2001 - Űrodüsszeia című remekművet, de gyermeki eszem még nem jutott el odáig. No meg az is eszembe jutott, hogy lassan illő lesz végleg átnyergelni a gagyiról a klasszikusra, mert túl rövid az élet ahhoz, hogy semmitmondó vígjátékocskákra pazaroljam az időmet, mikor a filmművészet gyöngyszemei várnak rám. Így került sorra Stanley Kubrick mesterműve.

Az első percben megijedtem, mert nem volt kép, csak valami nyugtalanító zene, amelyről később kiderült, hogy a fő téma, így hát illett gyorsan megszoknom Ligeti György szerzeményét. A következő percekben meg a szégyenérzet vett erőt rajtam, amiért a világ egyik leghíreseb főcímével találkoztam, az Also sprach Zarathustra című csodával körítve, és mindezidáig én ezzel nem voltam tisztában (a közérthetőség kedvéért: én ezt a zenét egy Libero-reklámban hallottam először, hát ezért a szégyenérzet). Meg is adta az alaphangulatot. És most fel is ötlik bennem, hogy Richard Strauss 1896-ban olyan zenét írt, ami a modern filmkészítés főcímzenéjének tökéletesen beillik, Kubrick meg remek érzékkel nyúlt hozzá.

Lehetne ennek a filmnek minden egyes percéről írni legalább egy bekezdést, de azt hiszem, inkább kihagyom. Lehet, hogy nem jól látok benne bizonyos dolgokat, félreértek momentumokat, de majd elmagyarázza, aki jobban érti nálam.

Az ember előtt:

Kubrick olyan tájat mutat nekünk, ahol senki nem szeretne élni. Először azt gondoltam, ismeretterjesztő-dokumentarista stílusban megrendezett egy óra következik (beleszámoltam, hogy rettenet hosszú a film, így gondoltam, hogy ezt is sokáig húzta), az ötödik-hatodik perc tájékán már kezdtem hiányolni a narrációt. Én kis naiv, gondolhattam volna, hogy nem lesz. De végül is nem hiányzott. Szuggesztív és erős képek voltak, a szöveg csak rontott volna rajta, hiszen a majmok vetélkedését egy pocsolyáért ennél kifejezőbben emberi szóval se lehetett volna bemutatni. Az eszközhasználat rejtélyét látva pedig, ahogyan felderengett az értelem az ember ősének homlokán, hát akkor azért könnybe lábadt a szemem (zene itt is telitalálat). Igaz, nem telt el sok idő, hogy az ember őse rájöjjön, az eszközt lehet korántsem békés célokra is használni. Ekkor izgalom költözött belém, elkezdtem várni, hogy mikor jön rá a tűz meglétére, hogyan mutatja be a rendező a további fejlődést. De jött az oszlop, amely másfajta izgalmat hozott. Várni is kellett még két órát arra, hogy megtudjuk, mi a küldetése. A tűz elmaradt, sajnáltam is kicsit.
A majomnak öltözött embereket csak nagyon nehezen sikerült megszoknom, valahogy túl emberiek voltak. Látszik, hogy az ember értelmesebbnek hiszi magát minden állatnál, itt is próbálta mórikálni magát az összes "majom". De ez a film legnagyobb hibája.

A keringő:

és elkezdődött az utazás. Szerencsére Kubrick szereti ezeket a Stauss-okat (még ha nem is ugyanaz a família), mert másfélszer is beépítette a világ talán legszebb valcerjét a filmbe az űr bemutatásának aláfestéseképpen. Nagyon éles volt a váltás az oszlopot simogató majmok és a fehér ruhás, tétován lépkedő "légikisasszony" űrbéli keringője között. Ez valahogy nyugalmat hozott, a végtelen sötétség, amelyben azért a csillagok fénylenek, az nem is félelmetes volt, hanem megnyugtatott. Bájosak voltak a jelenetek, mindennek az aprólékos bemutatása, annyira gyermeki volt. Olyan érzése van tőle az embernek, mint mikor azt látja, hogy az egyéves csecsemő csúszik-mászik a padlón, és mindent a szájába vesz, jól összenyálaz, majd tovahajítja, ő maga pedig megy a következő tárgyhoz. De ahogy megjelent az ember, elkezdtem húzni a számat. Addig jó volt élvezni a viszonylagos csendet, csak a zenét, a primitívséget, végre nem nyomták agyon felesleges szövegeléssel. De amint értelem van, beszéd is van (nekem meg a feliratom tíz másodperces késéssel jelent meg, de egye fene, kibírtam, meg legalább az angolt is gyakoroltam). És mennyire furcsa! Ezek voltak a film legunalmasabb részei! Ahol az ember beszélt. Olybá tűnik, hogy Kubrick jobban ért a képekhez, a zenéhez, a vágásokhoz, mint a szövegkönyvhöz. Persze elkerülhetetlen volt, kellett ez is, hiszen innen tudtuk meg, hogy valójában a Földön kívüli értelem meglétéről szól a film. Igaz, hogy én egy fia ufót se láttam benne, és itt vagyok a legbizonytalanabb, hogy vajon jól értem-e.

HAL-9000:

az ember és a gép harmóniában tud dolgozni egymással, gépeknek lehet mesterséges intelligenciát szerkeszteni (1968-ban - ilyenkor azért elgondolkodom azon, hogy a mai ember mire fel pöffeszkedik ennyire az eszével?), és lehet a Jupiterre küldeni hibernálva embereket. És lehet egy űrhajón is élni. Olyan kiegyensúlyozottak voltak azon az űrhajón a legénység tagjai, hogy már-már vágyódtam közéjük. És mikor kocogott az egyikőjük, hát a tökéletesség egyik szimbóluma lehetne (szép emberi test egy gömbbe foglalva - csodálatos). A filmnek ez volt a legvontatottabb, legelvontabb része, amely nagyon sok lelkierőt és türelmet követel meg a nézőtől. Ezeket a képsorokat látval jutott eszembe a legtöbb dolog.

1. Amikor interjút készítenek Frankkel és Dave-vel, hogy milyen Hallel dolgozni, és a riporter rákérdez, vajon tényleg önérzetes lény-e a gép, akkor az egyikük azt feleli, nem tudja, mindenesetre így van programozva. Ekkor az ötlött fel bennem, hogy mennyire fontos a látszat, még egy gép részéről is mennyire kellenek az érzelmek. Igaz, ez is tett tönkre mindent.

2. Milyen egy mocskos, semmirekellő kis szemétláda volt ez a Hal! Nem elég, hogy kifigyelte a két űrhajós beszélgetését, hanem még meg is akarta ölni az egyiket, de mindenképpen arra kényszerítette Dave-et, hogy elengedje társát az űrbe, így nyilvánvalóan egyedül maradt, tehát az akciónak majdhogynem lőttek. És ha még ez nem elég, a három hibernált embert is megölte, tehát Dave végérvényesen magára maradt. És már az sem segített, hogy kikapcsolta a gépet.

3. A legfájdalmasabb, legalábbis az ember számára legkínzóbb érzést láthattuk itt, mikor Dave körül minden összeomlott, s ekkor látta a videót arról, hogy tulajdonképpen mi is a céljuk.

4. Ha szeretnénk nagyon bódult állapotba kerülni, a következőket tehetjük (mindenki válogasson ízlése és vérmérséklete szerint):
a.) Essünk szerelembe!
b.) Lőjük be magunkat valamilyen tudatmódosító szerrel!
c.) Utazzunk a Jupiter felé egy űrhajóval!
Kubrick értelemszerűen, na meg mert a téma valahogy ezt kívánja meg, a c.) verziót alkalmazza, jojózott is a szemem a végére rendesen. A zene itt is parádésan fest alá. Dave öregedése pedig - azt vissza kellett pörgetnem, hogy tényleg jól láttam-e. És igen, jól láttam, szerintem zseniális. Sokkoló képsorok voltak, ahogy önmagát is látta.

A vég:

no itt van a legnagyobb problémám. A film a Földön kívül is létező értelmes lényekről szól. A Földün kívül ebben a filmben csak akkor léteztek értelmes lények, mikor az az űrhajó a Jupiter felé úszott. Az egyetlen, ami ezt a létezőt képviseli, egy oszlop, amely jeleket küld valamerre. Lehet, hogy más számára ez a létező egy civilizációt jelent, de a filmben erre egyetlen jel sem utal. Ellenben ha egy picit jártasak vagyunk a Biblia világában, akkor tudhatjuk, hogy az Úr a zsidókat úgy vezeti ki Egyiptomból, hogy nappal füstoszlop képét, éjjel pedig tűzoszlop képét ölti magára. A filmben is mindenki ezt az oszlopot követi, ekörül forog minden. A végén pedig, mikor újra felhangzik a dicsőséges zene, akkor egy gyermek tekint a Földre, majd az "oszlop" magához szólítja (azaz Dave-et, merthogy ő a gyermek). Még egy kis jártasság a Biblia világában, s nyomban beláthatjuk, hogy Istenhez (Krisztushoz) egyetlen módon lehet közel kerülni, gyermeki lélekkel és tisztasággal, vagyis gyermekké válva. (Ezért is mondja Krisztus, hogy "engedjétek hozzám a gyermekeket".) Meghalni is csak így, tiszta lélekkel lehet, megismerni is, élni és létezni is.

Lehet, hogy mindezt csak én magyarázom bele, de nekem nagyon úgy tűnik, hogy Kubrick sem tud a világ létezésére jobb magyarázatot, mint egy teremtőt, aki mindenek felett áll. Mi pedig csak szeretnénk közel kerülni hozzá, de mint ahogy a sok szkafanderes embernél látjuk, akik majdhogynem megsüketülnek az oszlop közelében: az ember nem bírja elviselni ennek - mármint az életnek - a nagyszerűségét, talán nem elég érett hozzá.

Volt ebben a filmben valami távolságtartás, valami fenséges, valami félénk feltekintés az égre, valami, ami nem engedte, hogy nagyon elérzékenyüljön az ember, de mégis sokkolt, mégis rádöbbentett arra, hogy mennyire lényegtelen elemek vagyunk mi a nagy rendszerben, és mennyire csak kapálózunk azért, hogy megismerjük a körülöttünk levő világot. Milyen nagyképűek vagyunk, mennyire feleslegesen büszkék az eszünkre, és végül úgyis ugyanaz a végkicsengés. Nélkülünk is működik minden, mi meg gyerekek vagyunk.

Mindent összevetve tehát ez a Stanley Kubrick, ez nagyon értette a filmcsinálás mágiáját. Elkészítette 1968-ban a tökéletes művet, és olyan magasra tette a mércét, hogy ember legyen a talpán, aki ezt utánacsinálja.

Szólj hozzá!

Címkék: film

A vitakultúráról

2009.03.18. 14:48 Lady Angel

Nagyszerű érzés olyan embereket találni, akikkel érdemes mélyebb beszélgetésbe bonyolódni, akik tisztán, pontosan, érthetően fogalmazzák meg a véleményüket, végighallgatnak minket, odafigyelnek arra, amit mondunk, és akkor sem sértődnek meg, ha nem értünk egyet mindenben. Még szép, hiszen az ember mi végre lehetne e földön, ha nem azért, hogy felfogja, megértse a világot, a körülötte élőket. És ha már egyszer szólt, nem kerülheti el a reakciót, azt, hogy visszaszóljanak. És ez így van rendjén addig, míg a vita értelmes keretek között marad.

No de hol kezdődik a probléma? Ott, hogy az emberek nagy része irtózik a vita szótól. "Ne vitázzunk már!", hallom, olvasom majdhogynem naponta. Mintha a vita valami betegség lenne, mintha nem építő jelleget öltene, hanem kizárólag romboló hatásai lennének csak. Érzésem szerint sokan a vitát összekeverik a veszekedéssel, amely valóban nem áll másból, mint két (vagy több) ember értelmetlen, egymást nem meggyőzni akaró pocskondiázásából. A veszekedés általában régi sérelmek felhánytorgatása, felesleges körök futása, de semmiképpen sem értelmes tevékenység.

Ezzel szemben a vita mindig hozzátesz valamit egy ember személyiségéhez, ha más nem, legalább megtanul figyelni a másikra. Mert a vita érvek felsorakoztatása, értelmes diskurzus, és nem árt hozzá nyitottság, befogadókészség, tolerancia, figyelem és legalább 100-as IQ (azt hiszem, annyi elég). Lelkes fórumlátogatóként a vitakultúra elcsökevényesedését alátámasztó szövegek egész sorát olvastam már. Mikor elfogynak az érvek (ha voltak egyáltalán), előjön a hülyézés, amely gyakran az általam már sokat emlegetett szövegértési nehézségekből adódik, de a kedvencem mindig az volt és lesz, mikor emberek kiforgatják egymás szavait.

Azaz képtelenek vitatkozni. Fentebb ecseteltem, mi szükséges ahhoz, hogy értelmes beszélgetést tudjunk folytatni egymással, nos, ezek hiányoznak legtöbbször. Persze ha az ember összeakad valami iq-betyárral, s rájön, kinek a foglya, igyekszik rövid úton lezárni a vitát (ha nem bonyolódik bele túlságosan, vagy nem ébred fel benne a kisördög egy kis kötözködésre), ám van, hogy nem menekülhetünk.

De az még csak a kisebbik gond, mikor egy egyébként értelmes ember kerül szorult helyzetbe, elvégre nem lesz káros hatása ennek reá nézve, elfelejti az egészet, s annyi. Viszont van az a "vitázó", aki az értelem látszatát kelti, többnyire kerek, egész mondatokban válaszol/ír, és az ember csak már akkor jön rá, hogy csapdába esett, mikor már késő. Hogy végtelenül buta ez a "vitapartner", de akkor már mindegy, az már veszett fejsze nyele. Mert elsőre még nem látszik, hogy ez a bizonyos, ez felületes, valahonnan felszedegetett magára öt-hat jól csengő szófordulatot, és azt alkalmazza. Ez a legveszélyesebb. Meggyőzni lehetetlen, és mikor már mindenki számára világossá vált, hogy kinek van igaza, és ki a hülye, csak neki nem - akkor tényleg vége mindennek. Akkor a józan ész érvei mit sem érnek. Mindent szó szerint vesz, képtelen elvonatkoztatni, a szavak mögé látni, görcsösen ragaszkodik egyetlen állításához.

És a legfelháborítóbb ilyenkor az, hogy te nem tudsz vele mit kezdeni, de ő vonul el győztesen, hiszen a becsületébe gázoltál. [Na ja, mert mikor az utolsó húr is elpattan, akkor már te se tudsz mást csinálni, csak legyintesz lemondóan egy "de hülye vagy" félmondattal.]

A vita jó, mert pallérozza az elmét, próbára teszi a tűrőképességet. De nem mindegy, kivel vitázunk... 

 

1 komment

Címkék: vita értelem

A popzene felülnézetből

2009.02.28. 14:20 Lady Angel

A sznob életszemlélet netovábbja, mikor valaki nem hallgat popzenét arra hivatkozva, hogy az nem jó, mert csak a tömeg igényeit elégíti ki. Felesleges hőzöngés és önfényezés ez. Persze vannak azok, akiket egyszerűen tényleg nem vonz a populáris zene, de azt el kell fogadni, hogy van, amit csak ezzel a műfajjal lehet elmondani.

A könnyűzene jó. A slágerzene szintén jó. A komolyzene is szórakoztató. Zenét nem feltétlenül azért hallgatunk, mert mindenképpen művelődni szeretnénk, már csak azért sem, mert a zene a tánchoz hasonlóan érzések kifejezése, semmiképpen nem kapcsolódik az intellektushoz. Főleg nem a popzene. Akárhányszor beszélgetek a zenéről akárkivel, mindig a Pop, csajok satöbbi című regény (s az abból készült remek film, kötelező kategória!) jut eszembe, azt hozom fel példaként. Rob, a főszereplő életének minden egyes mozzanatát a popzenéhez köti. Felsorolja az öt legfontosabb kapcsolatát, és aszerint csoportosítja a lemezeit, ahogyan ezek a nőkhöz kapcsolódnak, akiket szeretett.

Toplistát állt össze, mindenhez zenét választ, még az is felötlik benne, hogy egy temetés kapcsán az öt legjobb halálról szóló popdalt kiválassza. Ezért is zseniális találmány a popzene. Minden megtalálható benne. Minden érzés, minden élethelyzet (no meg minden halálhelyzet, bocsánat, gyenge poén). A popzene azért különleges, mert mivel könnyű megjegyezni a dallamát, a szövegét, egy ritmust vagy taktust belőle, könnyen kapcsolódik az életünkhöz. Könnyű emlékezni a segítségével. Egy-egy élethelyzetben meghallott fülbemászó sláger segít emlékezni arra, amit egyszer már átéltünk.

Sokszor jutnak eszembe emberek dalokról, sokszor esett már meg, hogy egy újonnan megismert személyhez valamilyen slágert rendeltem hozzá (ez már függvénynek minősül, nohát, a nemlétező matematikai tudásom szikrányit sem kopott meg), és ha már évek teltek el, és meghallom azt a bizonyos dalt, akkor az a bizonyos jut eszembe mindig.

És ez bizony jó dolog. Amúgy is szeretem az élet apró örömeit, de ha néha meghallom Robbie Williams Better Man című számát, akkor a gimnáziumi osztálytársam képe ugrik be, akinek széles válla mögé jó volt elbújni irodalom órán (előttem ült, szép volt, én meg fogékony voltam a szépre mindig). Aztán ott van a nagy általános iskolai lángolás, és bizony suli-bulin nálunk a Kozmix a házban dübörgött! És jó érzés vigyorban kitörni ezt a dalt hallva. Hogy mennyi csetlés-botlást műveltünk, hogy az a bizonyos suli-buli volt akkor az élet, nem volt fontosabb semmi, hiszen erre a nótára pöröghettünk, aztán még szerelmesen is lehetett egymásra pillogni.

És az őrület sosem fog véget érni. Mert popzene mindig lesz, érzések, szerelem, bánat, öröm is mindig lesz. Barátság is lesz, és bulik is mindig lesznek. Hol ilyenek, hol olyanok, néha táncolósak, máskor beülősek, de a popzene mindig végigkíséri az életünket. Mindig. És ez sosem változik.

8 komment

Címkék: zene

Tündérek között

2009.02.26. 20:40 Lady Angel

Gyakran játszottam azt, hogy tanító néniként állok az osztállyal szemben, magyarázok (nem, nem a bizonyítványomat). Akkor, hét-nyolc évesen még fogalmam sem volt holmi frontális osztálymunkáról, csoportfoglalkozásról, differenciálásról, integrálásról, csak az számított, hogy beszélhettem, a képzeletbeli tanítványaim pedig szájtátva figyeltek.

Na igen, ez átalakult. Képzeletbeli tanítványokból valóságosak lettek, közben viszont az én motivációm szélnek eredt félúton. Persze beszélni még mindig imádok, az osztálymunkákról, differenciálásról továbbra is vajmi keveset tudok (pszt, a vizsgáztató tanárnak ne szólj!), és kiderült, ha nem a képzelet szülte gyerekek előtt állok, bizony a magyarázás már nem is olyan egyszerű feladat.

Tanítóképző főiskolára járni egyébként sem éppen leányálom, ha az embernek esze ágában sincs pedagógusi pályára lépni. Igaz, a többi szakmával, hivatással is így van, na de kinek mondják, hogy ha nem vették fel egyetemre, akkor legalább végezze el az orvosit vagy a jogi kart? Merthogy manapság a tanítókat így képzik. Így kerül gyerekek elé a magamfajta. És retteg. És nem alszik. És eszében sincs rutint szerezni. Első másfél évében még elhiteti magával, hogy ő megússza, neki talán gyakorlaton sem kell senyvednie, elég, ha megírja az óravázlatokat. Nem, nem, Kedves Olvasó, kiábrándítás folyik itt, mert gyermeki naivitásom vitt tévútra engem is, hiszen kegyetlenül az arcomba vágták: m-i-n-d-e-n-k-i részt vesz a tanítási gyakorlatokon. Nincs apelláta.

Képzeljük el a legkegyetlenebb rémálmunkat! Gondoljuk végig azt a feladatot, amit nemhogy nem szeretünk megcsinálni, hanem nem is tudunk! No, s képzeljük el ezeket a körülményeket úgy, hogy közben gyerekek tucatjainak - sőt, számításaim szerint már-már százainak - tudása nyugszik a vállunkon! Ezzel a tudattal ballagok el minden gyakorlatomra. [És mielőtt szemöldököt összehúzva kérdeznéd, Kedves Olvasó, azért teszem, mert muszáj, a valamit valamiért elv szellemében, hiszen csak úgy lehetek diplomás kommunikátor, ha mellette diplomás tanító is leszek, bár kétségkívül nem a legelőnyösebb árukapcsolás ez.]

Aztán mindig jönnek ugyanazok a körök. Én állok a valóságos kisdiákok előtt, és valami számomra eleddig megfejthetetlen okból kifolyólag majd' mindegyik a spanjának/pótanyukájának/nővérének tekint. Illetve ide kapcsolódik még a "legyünk szerelmesek a *kistanítónénikbe*" kérdéskör is. Én nem tudom, mi van ezekkel az alsós kisfiúkkal, de olyan áhítattal néznek ránk, hogy komolyan zavarba lehet jönni tőle. Az egyik bájos, a másik sunyi, a harmadik eleven, de mindegyik imádnivaló, és úgy vigyorognak, somolyognak, mintha legalábbis egyetlen feladatuk lenne órán: engem elcsábítani. Fel is vagyok háborodva miatta rendesen.

Szóval ott vannak ezek huszonhatan (most éppen annyian). És bár a motivációmat  ők sem tudták visszaadni, segítettek abban, hogy a főiskolai éveim legnehezebb időszakát ne szájhúzogatva töltsem, hanem örömmel gondoljak rá(juk). Mert ezek tündérek. Ördögi tündérek.

4 komment

Címkék: tanítás

A tíz kicsi indián

2009.02.21. 22:09 Lady Angel

Nemrégiben olvastam egy blogon (hehehe), hogy felmérést végeztek, vajh' melyik az a tíz szó és kifejezés, amelyiket az angolok leginkább rühellnek. Hozzászólások sorjáztak a magyar "utálatosokról" is. Bár nem kapcsolódik szorosan a témához, én könnyfolyatva kacagtam rajtuk. Álljon hát itt az a tíz kifejezés, amitől az én zsebemben is kinyílik a bicska, és le tudnék ugrani a földgolyóbisról! (De lehet, hogy több lesz tíznél, nem vállalok felelősséget.)

Első helyre kívánkozik a korrekt. A halálom. Igaz, közrejátszik az is, hogy a volt osztályfőnököm, aki a matematika világába igyekezett az osztályt bevezérelni (matematikai kifejezéssel élve szigorú monoton csökkenő sikerrel - humán osztály voltunk, ez van), folyton ezt használta. Ráadásul ha mindenütt ezt hallom, hajlamos vagyok direkt nem használni egy szót. Na, ez ilyen. Manapság minden korrekt.

És minden abszolút! Ezt legtöbbször a nagyon értelmes nők használják, akik a testükből élnek (nem, nem a prostitutált szóval illetett kurvákra gondolok), és a tévében mutogatják őket (bár ha jobban belegondolok, azok), a plasztikai operációikat élőben, és azt hiszik, hogy e szótól értelmesebbnek fognak tűnni. Egyébként nem.

Viszont ha nem értelmes, legyen legalább "celeb". Azért nem vagyok hajlandó idézőjel nélkül leírni ezt a szót (vagy micsodát), mert a magyar agyam képtelen befogadni a celebrity szó félig magyarosítását. Arról nem kezdek külön értekezést, hogy körülbelül mennyibe nézem a "celebeket" (könnyen elintézhetem: semennyibe), de azt fel nem foghatom ésszel, hogy miképpen lett az ismert emberből "celeb". És ha még nem lenne elég, tetézik a bajt azzal, hogy összekeverik a sztárokkal. Egyszer majd kifejtem azt is, mi a különbség a kettő között, de van. És nem a "celeb" javára.

De hát ízlések és pofonok, mondják sokan. Miután rendszeresen vitázom filmekről mind virtuálisan, mind pedig szóban, szeretek érvelni, és szeretek érveket hallani. Persze nem csak filmekről, egyéb szubjektív, ám mégis jól körülhatárolható témákról is (leginkább egyéb művészetekről). Aztán mikor egész jó beszélgetés kerekedik, egyszer jön valaki ezzel: ízlések és pofonok. A lehető legalattomosabb, legsunyibb vitát lezáró kifejezés, amit valaha hallottam. Szabad fordításban annyit tesz: "na jól van, lusta vagyok arra, hogy elmondjam a véleményemet, azt viszont mindenre rá lehet húzni, hogy különbözünk, de eszemben sincs meggyőzni téged". És persze az arcodba vigyorog mellé (nyilván csak személyesen).

Van olyan is, aki ezzel operál: szerény véleményem szerint. Ettől a szókapcsolattól a falnak tudnék ugrani. Ezt is le lehet fordítani ékes magyar nyelvre: "van véleményem az ügyről, de még véletlenül se higgyétek, hogy én ezt majd fel is fogom vállalni". Aztán persze a lusta dögök nem képesek még csak ki sem írni, így hát a kifejezésből szvsz lett.

No comment! mondanám erre ezt, ha nem sorolnám a tíz leggyűlöltebb kifejezés közé. Igen, már azért vérzik a szívem, hogy nem magyar a kifejezés, de a háttérben meghúzódik az a fajta replikázási kísérlet, mikor az ember már végképp nem tud mondani semmit, de azért csak a másik után dob még egy szurkapiszkát. Pfujj!

Ennél jobban már csak egyetlen "vége"-kijelentést törölnék a föld színéről, s az nem más, mint az ennyi (alkalmanként különböző írásjelekkel is ellátva - leginkább felkiáltójellel). Ezt meg a már nagyon felnőttesen viselkedő 12-18 évesek szokták használni (+,- egy-két év). Biztosan éreztük már, milyen az, ha a gerincünkön végigszalad a hideg. Na, ennek hallatán minden egyes csigolyámon táncol egyet az a bizonyos hideg.

No de nem oltogatom itt a tinédzsereket. Bár nagyjából már körvonalazódott előttem, hogy mit jelent ez a szó, s remélem, jó helyen használom most, még mindig értetlenkedve állok egy nem létező értelmű szó előtt, amit mégis annyian használnak. Én speciel maximum a lámpát oltom le, esetleg a tüzet el, de hogy manapság már embereket is lehet oltani, sőt, mi több, oltogatni (gyakorítóképzővel ellátva, nem ám csak úgy ukmukfukk!), egészen elképesztő.

Viszont mivel nagyon művelt vagyok, szoktam könyveket kiolvasni (vagy attól lettem művelt, fene tudja). Tehát nagyon szeretem kiolvasni a betűket a lapokról. Az egyik legmegterhelőbb mind vizuálisan (olvasva), mind pedig auditív módon (hallva) ez a szó. Tulajdonképpen dobhártyaszaggató és retinaégető.

Viszont aki tényleg szeretné a retináját kitenni a halálos kórnak, az most figyeljen ide! Mert sorolom! Am, deh, vok, ien, oan, mien, sztem, h, m, nemtom - a teljesség igénye nélkül. Ezek a rövidítések. Amit úgy állít be az ezeket használók tábora, mint üdvözlendő, életet megkönnyítő adományt, mert ennyivel is rövidebb időt kell szentelni a pötyögésre. De kérdem én: minek pötyög az olyan ember, akinek nincs ideje arra, hogy egy tizedmásodperccel többet szánjon egy szóra?

Összegezve tehát:

  • korrekt
  • abszolút
  • "celeb"
  • ízlések és pofonok
  • szerény véleményem szerint
  • no comment
  • ennyi
  • olt(ogat)
  • kiolvas
  • am, deh, vok, ien, oan, mien, sztem, h, m, nemtom (továbbra is a teljesség igénye nélkül)

Ez hát a tíz kicsi indián. Most lehet homlokot az ajtófélfához dörgölni.

 

2 komment

Címkék: utálat értelem

"Látjátok feleim...

2009.02.19. 17:50 Lady Angel

...egyszerre meghalt
és itt hagyott minket magunkra. Megcsalt."

Utálok nekrológot írni. Közhely és sablon, hogy a halál az élet része, ezt is el kell fogadni, csak hát ez mit sem változtat a tényen: valaki megcsalt. És ez esetben ez a valaki kicsit mindenki ismerőse volt. Nem, nem azért, mert minden magyar ember rajong a kézilabdáért, s ott ül a tévé előtt a Veszprém meccseit várva, hanem mert bemondta a rádió is: Marian Cozma, ez a huszonhat éves fiatalember magára hagyott sokakat.

Nem, nem azért sajnálom, sajnáljuk, mert fiatal volt, és még csak nem is azért, mert ismert volt. Sőt, azért sem, mert sportoló volt, akire érdemes felnézni, mert a kézilabdázás kiválóságai közé tartozott. És nem is azért, mert meggyilkolták - értelmetlen halált halt. Nem ezek miatt. Hanem azért, mert egyszeri volt, megismételhetetlen. Persze hivatkozhatunk erre is, arra is; mondogathatjuk, hogy itt volt ez a fiú, aki előtt csodálatos jövő állt, akit megbecsültek, tiszteltek, aki nagy valószínűséggel boldog volt a kedvesével, és most már nincs.

De ez mind csak felesleges szócséplés. Csak azért olyan fájó, mert ha ilyen történik, hirtelen megrettenünk, megállunk gondolkodni, s talán azt mondjuk magunkban: ennyi az élet? Egy késszúrással vége? Hogy van az a pont, mikor hiába küzdünk? Hogy ennyivel véget érhet? És ők sem halhatatlanok? Ők sem tudnak magukra vigyázni? Bármikor jöhet egy banda? És nem lesz többé ez a remek ember?

Látjátok feleim? Utálok nekrológot írni.

2 komment

Címkék: halál kézilabda

Amikor az olvasó a hülye

2009.02.18. 18:50 Lady Angel

Jól emlékszem, az első intenzív, kimondottan a szövegértési készség felmérésére illetve fejlesztésére irányuló feladatsort gimnázium utolsó évében oldottam meg - érettségi előtt fél évvel. Úgy rémlik, az eluralkodó anglomániáról szólt a szöveg, s kapcsolódott hozzá tíz kérdés, amely azt volt hivatott kideríteni, vajh' felfogta-e a tanuló, amit olvasott. Az új rendszerű érettségi egyik része volt ez, így hát fejvesztve igyekeztek fejleszteni minket: agyba-főbe láttuk-olvastuk-írtuk a szövegértési feladatsorokat.

Miután engem alaposan kiműveltek abból, hogyan kell értelmezve olvasni, merő csodálkozással figyelem a manapság eluralkodó értelmezési problémákat. Írásban kommunikálni egyébként se egyszerű, mivel sok-sok félreértésre adhat okot a személytelenség és arctalanság, ráadásul egy-egy írásbeli vita is el tud fajulni a nagy heveskedésben. Aztán ha ellátogatunk egy internetes fórumra, csuda dolgokat láthatunk!

Először is azt, hogy az emberek egy részének fogalma sincs arról, amit olvas. Ezzel nincs is baj addig, míg az illető csendben tűri sorsát, s nem szól hozzá ahhoz, amihez nem ért (bár ez már a startnál sántít, ugyanis az ilyeneknek meg kellene némulniuk). Viszont az embernek az az érzése, hogy ezek vannak kisebbségben. Mintha az ilyenek kényszeresen tudatni akarnák másokkal, hogy lövésük sincs arról, amiről beszélnek, "vitáznak". [A vitakultúráról majd egy másik bejegyzésben.] Ők azok, akik, bár ki tudják olvasni a szavakat, addig már nem jutnak el, hogy felfogják akár a legegyszerűbb jelentésüket. Funkcionális analfabétáknak is nevezik őket, kétségtelen, ez jobban hangzik, mint a hülye (nem igazán szeretem a felesleges eufémizmust), kevésbé sértő, a lényeget tekintve azonban semmi sem változik: ma Magyarországon élnek emberek (hogy hányan, abba ne gondoljunk bele), akiknek hiába írsz bármit. S ez az egészben a legelkeserítőbb. Egyetemisták tömegei kerülnek ki a felsőoktatási intézményekből az életbe úgy, hogy a koszon kívül semmi nem ragad rájuk az azt megelőző néhány év alatt. S ehhez nagyban hozzájárul az is, hogy eszükbe sem jut valamilyen könyvet (regényt, verseskötetet, bármit, legalább egy képregényt, amiben összefüggő mondatok vannak) fellapozni, hogy legalább a legalapvetőbb értelmezési szintjük meglegyen.

Örkény István (tudjuk, Egypercesek, Tóték - kevésbé olvasottak kedvéért: Isten hozta, őrnagy úr!) azt mondta, hogy ha az olvasó nem érti, amit az író leírt, akkor minden esetben az író a hülye. Na igen, mert elvileg mindenkinek írunk. Újságírókat képző intézetekben legalábbis ezt hangoztatják erőteljesen, hogy egyetlen olvasót sem hagyhatunk információ nélkül (kérdés, mennyit ér vele az olvasó, ha úgyse érti). Ő még talán túl naivan bízott az olvasó értelmi képességeiben, idealista ábránd, hogy mindenki érteni fogja, amit valaki leír. Sok, nagyon sok vitám kerekedett már abból, hogy sokan képtelenek értelmezve olvasni.

De hogy példával illusztráljam: egyszer megkaptam, hogy mégis, miképpen tudok a német fociválogatottnak drukkolni, mikor ők annyi gazságot követtek el ellenünk a történelem folyamán? (Igaz, már ekkor gyanúsnak kellett volna lennie, mert aki ilyet mond, gyakran nem érdemes vele tovább foglalkozni.) Azt feleltem, teljesen mindegy, engem a foci érdekel, a történelem bizonyos pontjait vizsgálva majd felháborodom az illetékes helyen. És különben is, minket is mennyire utálhatnak a környező népek, elvégre mi sem bántunk kesztyűs kézzel velük. Szó szót követett, s végül kiderült, hogy én hazaáruló gyökér vagyok, és magasztalom a németeket (szerintem még Hitler-bálványt is tartok itthon a szobámban). Ezt ennyiből szűrte le a kedves fórumtárs. Igaz, ő azon fórumozók körébe tartozik, akik előszeretettel forgatják ki mások szavait, és gyakran direkt nem akarják érteni, amit magyarázunk.

Aztán ott van az az eset, mikor valamit szeretnénk egy bizonyos oldalról megérteni, de jön még tíz ember, akik c-s-a-k-a-z-é-r-t-i-s egy másik oldalról akarják magyarázni. Egy film címének jelentését szerettem volna kideríteni, mert nyelvtani szempontból az égvilágon semmi értelme nem volt. Erre nyomban odarajzottak heten, akik elmagyarázták, hogy másképp nem lehetett lefordítani, ez nagyon találó (miközben én is az eredeti címről beszéltem).

Hajmeresztő. Elkeserítő.  Lelombozó tud lenni, mikor az olvasó a hülye.

1 komment

Címkék: butaság értelem

Néha

2009.02.18. 18:15 Lady Angel

Néha, ha este lefekszem az ágyba, érzem, hogy mellettem vagy. Néha úgy érzem, a kezed a derekamra téved, átkúszik a vállamra, és az ujjaiddal végigsimítasz a karomon. Néha képzeletben hozzád simulok, mint egy kis kifli. Nem látod az arcom, és én sem látom a tiédet.

Az ajkaid a tarkómon táncolnak. Most már olyan szorosan ölelsz magadhoz, hogy elhiszem, az idők végezetéig így maradunk. Érzem azt a gyengéd fuvallatot a tarkómon, elsuhan a fülemnél, felborzolja a hajamat. Szívdobogás. Heves. Össze-vissza. Remegés. Elgyengülés. Pihegés. Szerencse, hogy fekszünk, és óvsz.

Néha magam előtt látom, ahogy az ágy támlájának dőlünk. Lábaink, karjaink egymásba gabalyodnak, nézzük egymást, hosszan figyeljük a másik arcának rezdüléseit. Együtt lélegzünk. Egyszerre sóhajtunk. Aztán kalandtúrára indul a kezed az arcomon. Néha érzem, ahogy a mutatóujjad végighúzod a homlokomon, majd elkanyarodik, a halántékom következik. Mosolygok. Már az állam alatt pihenteted a kezed. És most száj a szájon kél új életre. Szerelmet szívunk egymás ajkairól. Hogy életben maradjunk. Hogy élhessük a mámort, lerészegedjünk, hogy bóduljunk el a drogtól. Mert kábítószer ez, a szerelem, az egyetlen módja az életnek. Édes drog, kell, muszáj, nélkülözhetetlen.

A csók. Hosszú. Kitartott. Szelíd. Sok. Cirógató. Puha ajkak simogatják egymást. Most én kalandozom el. Lehunyt szemmel barangolom be az arcod minden szegletét. Néha érzem ezt a csókot. Néha elmerülök ezekben a percekben. Ahogy a homlokod a homlokomhoz ér, ahogy visít a csönd, csak néha szökik el egy-egy mély sóhaj, néha szakad fel egy érzelemkitörés.

Néha ülök az ágyon, hátradőlök, és igen, az öledbe érkezem. Élvezzük a pózt. Hátulról átfogsz, és én a vállgödrödben pihentetem a fejem. Nehéz, mert tele van a zsongó szerelemmel. Nem beszélünk. Nem kell a szó. Most mégis dúdolni kezdesz egy dalt, valami popsláger lesz az. Csak vigyorgunk, mert ez a mi dalunk. Hátranyúlok, hogy végighúzzam a kezem a tarkódon, és finoman belekapaszkodjak a hajadba. Nem fáj, gyengéd vagyok. Még egy utolsó pajkos simítás a bőrödön, és leereszthetem a karom, békésen szunnyadhatok el a menedékemben.

Néha a fülem mögé igazgatod a tincseimet. Két tenyeredbe fogod eztán az arcomat, és csak mosolyogsz, mintha most találkoznál először a vonásaimmal. Néha beletúrsz a hajamba, összekócolod, babrálsz a tövénél. Bizsergető. Veszélyes. Olyan áramütés fut végig a gerincemen, ami szinte belelök a két karodba. Te pedig nem tétovázol, szorítasz, szeretsz, magadhoz vonsz, hogy eszembe se jusson menekülni. Megfordulok. A kezeimmel bilincsként fonódom rá a te kezeidre. Te engem szorítasz, én a karjaidat, mintha ez lenne az utolsó alkalom, hogy megérintesz. Mintha attól félnénk, hogy ha egyszer véget ér, többé nem ismétlődik meg.

Néha eszembe ötlik mindez. Néha. Majd becsukom a szemem, hogy elfelejthessem. És ott újra elkezdődik. Százszor, ezerszer látott kép. És néha előfordul az is, hogy sikerül kivernem a fejemből. Néha.

Szólj hozzá!

Címkék: csók együttlét

"Egy makulátlan" lélek szenvedései

2009.02.17. 20:30 Lady Angel

Milyen sokszor szeretnénk felejteni! Milyen sokszor mondjuk azt: bárcsak ne is emlékeznék egy emberre, a szavaira, az arcára, a mozdulataira, az együtt eltöltött időre! Sokszor érezzük úgy, hogy inkább kitörölnénk az illetőt az emlékezetünkből. Az életünket tiszta lappal folytatnánk tovább, és nem szeretnénk, hogy annak a valakinek a képe folyton bevillanjon, mikor már nem vele foglalkozunk. És mi történik akkor, ha mindez fizikálisan is megvalósítható? Az Egy makulátlan elme örök ragyogása ezt meséli el a nézőnek.

Michel Gondry és Charlie Kaufman szürreális, groteszk világot festettek e filmmel. Kaufman már próbálkozott hasonlóval: a John Malkovich menet szintén erősen elvont forgatókönyvét BAFTA-díjjal tüntették ki, ez viszont már Oscarra méltónak találtatott. A történet szerint Joel és Clementine kitöröltetik egymást az emlékezetükből - szó szerint. El akarják felejteni egymást, ezért egy orvoshoz fordulnak, aki erre kifejlesztett programmal segít azokon, akik képtelenek egyedül megküzdeni e nehézséggel. A kiindulópont groteszk, tökéletesen beleillik ama leírásba, mely szerint az ember terpeszállásba vágja magát, lehajol, s átnéz a lábai között. Ha valaki fennakad ezen, az elveszett, nem tud továbbmenni, nem fogja szeretni a filmet. De ha valaki megbékél az alapszituáció szürrealizmusával, nyert ügye lehet.

Egy kapcsolat vége ez, ahol két ember drámai döntést hoz. Clementine azért, mert hirtelen ember, meggondolatlanságból, pillanatnyi gyengeségből tesz mindent, Joel pedig dacból, sértődöttségből, fájdalomból, és azért, mert úgy érzi, le kell mondania szerelméről. De időközben visszakozni kezd: rájön, hogy az emlékek fontosak, bármennyire fájnak; kötődni jó - még akkor is, ha bánatot okoz néha. Mert attól ember az ember, hogy vannak emlékei, élményei, hogy van, akivel közös múltat mutathat fel. Létezik legalább egyvalaki, akinek ismeri a szokásait, tud róla dolgokat, és az csak kettőjüké. Ez tesz minket emberré, és ha kitöröljük az emlékeinket (történjék az fizikálisan vagy csak átvitt értelemben), ez megszűnik. Viszont akármennyire is eldöntött tény, hogy vége, kimondták a végszót, mégis keresnek kiskaput. Mégis szeretnék az egészet visszacsinálni, mindent visszaállítani az eredeti pozícióba, vagy kezdeni az egészet egy új, egy jobb kiindulóhelyzetből. Michel Gondry ezt a harcot vitte mozgóképre. S ettől lesz nehéz, mert ez nem átlagos szakítás, itt visszafordíthatatlan az eseménysor. Ha a törlés megtörtént, emlékek nélkül ébred fel másnap az ember, kiesik az a néhány hónap, év, amelyet együtt töltött valakivel. És ettől fog olyan elemi erővel robbanni, marni, csípni. Mert míg ott a lehetőség, hogy egyszer még kapcsolatba léphetünk a másikkal, talán fel sem fogjuk, hogy mit veszítünk azzal, ha örökre el akarjuk felejteni. Joel ráébred, hogy nem akarja elfelejteni a kedvesét, hiszen ezek tartják életben az embert, a kapcsolatokat. Mert a legnagyobb fájdalom, ami a lelket érheti, az az elszakadás.

A film szerkezeti felépítése mára már nem annyira különleges, a jelenetek összekeverednek, a film elején látjuk, amit a végén kellene, nem lineáris a történet vezetése. Ez a megoldás már-már szokványos, és aki kellő mennyiségű idősíkok között ugráló filmet néz, nem esik kétségbe az első tíz perc láttán, mert nem érti. Viszont aki nem elég edzett, meggyűlhet a baja a “kirakóval”. Igaz, ha van elég türelme, különleges élményben lehet része, mert filmművészeti gyöngyszem ez.

Gyöngyszemmé teszi a téma, a szürreális látásmód, és mindezek mellett a rendező két nagyszerű színészt nyert meg, hogy eljátsszák a főszerepeket. Jim Carrey, aki nagyon sokáig nem tudott kitörni a “gumiarcú Ace Ventura” skatulyából, hosszú évek óta hozza a jobbnál jobb karaktereket. Bebizonyította, hogy ha jó szerepet írnak neki, briliáns alakításra képes. Igaz, a sors fura iróniája, hogy két Golden Globe díját harsányabb szerepformálásért kapta (Ember a Holdon, Truman Show), és ez a film sem éppen hétköznapi, de talán vannak színészek, akikben megvan az az “őrültség”, ami alkalmassá teszi őket az elvontabb, valóságon túli ábrázolásra. Ilyen ez is, talán jobb színészt nem is találhattak volna a szerepre. Kate Winsletnek pedig nem véletlenül követelik az Oscar díjat (bár tudjuk, hogy a színészt nem a díjai teszik, Oscar nélkül is napjaink egyik legtehetségesebb színésznője ő). Ugyanolyan jól áll neki a kék és narancssárga haj, mint a Titanicon való szerelembe esés; ugyanolyan jól megy neki egy kapcsolat szétzúzása, mint a gyermeki világot felfedezni vágyó anya tépelődése (Johnny Deppel az oldalán az Én, Pán Péterben); és ugyanolyan szuggesztív itt is, mint A szabadság útjai boldogtalan házastársaként.

Az alkotás nem más, mint egy kínos, gyötrelmes rohanás. Fájdalmas felejtés, majd az ettől való félelem és a visszaszerzés csatája. Az a folyamat, mikor el akarunk szakadni; a pillanat, mikor rájövünk, hogy ez nem megy, mert van, ami sosem változik, és nem is kell megváltoznia.

2 komment

Címkék: film

Hal a csatában

2009.02.14. 13:19 Lady Angel

Na tessék, itt van nekünk két csodálatos műremek, elkényeztet minket mindkét földi sugárzású tévécsatorna: amint az RTL Klubon véget ér a Vacsoracsata, a TV2-n indul is a Hal a tortán. Igaz, hogy az ilyen műsorok(?) esetében az a legidvezítőbb, ha nem foglalkozunk velük, mert - figyelem, óriási közhely következik! - a negatív reklám is reklám, de egyszerűen képtelen vagyok megállni, hiszen mi lehetne jobb egy jó kis savazásnál?

A jó elemzés mindig a címmel kezdődik, ezek pedig roppant mód elemezhető címek. A Vacsoracsata valamilyen defekt folytán egészen frappánsra sikeredett (de lehet, hogy csak licenc), utal a műsor témájára, izgalmat sejtet, teljesen korrekt. De hogy a hab a tortán kifejezésből miképpen lett Hal a tortán, fel nem foghatom! Talán arra gondoltak a szerkesztők, hogy ha már van egy jól hangzó szókapcsolat, azt mindenképpen el kell torzítani "a botrány a legvonzóbb tényező" szellemében, akkor aztán jó sokan fogják nézni. Én viszont sokszor belegondoltam már, hogy ennyire groteszk nem lehet valami! Mert képzeljük el: torta. Finom, porhanyós piskótatészta, összefut a nyál a szánkban, mert odagondolunk valamilyen extra finom habos-krémes csodát a tetejére. Erre mit kapunk? A csudafinom édesség helyett egy üveges tekintetű, tátogó szájú, nyúlós, nyálkás, pikkelyes állatot! (Nem, az Iglo halrudacska se sokkal jobb.) Viszont ha már korábban is létezett ilyen kifejezés, akkor meg a kitalálójának egy épületes maflást utalnék ki rövid úton.

No de tekintsünk el a címtől, adjunk egy esélyt a javításra, illetve a rontásra. Innentől kezdve szét sem választom a két műsort, mert gyakorlatilag ugyanazt láthatjuk mindkét esetben (itt jegyzem meg: nagyon sok értelme van ám az ilyesminek!). Műfaji besorolást többet is láttam, volt itt televíziós főzőshow sztárokkal, sztárfőzőshow (ékes magyar nyelv, mit művelnek véled?), de ami leginkább kiverte a biztosítékot, az nem más, mint a televíziós gasztro-reality. Iszonyatos! Elképzelni sem tudom, milyen elme szülte e szókapcsolatot. Tudom én, hogy nem sikk magyarul beszélni, sőt, azzal is tisztában vagyok, hogy a félig magyar-félig nem magyar szavakat kombinálni igazán menő, de ebben a magyar rész még nyomokban sincs meg! Úgyhogy egy sallert ide is.

De boncolgassuk csak ezt a reality-t!

1. Az elmúlt években annyi valóságshow ömlött be hazánkba a tévé által, hogy azon csodálkozom: az emberek még valóban képesek érdeklődéssel nézni az e szóval fémjelzett műsorokat. Csak az RTL Klubon és a TV2-n futó műsorokból nyomban fel tudnék sorolni tíz-tíz ilyen valóságra hajazó, amúgy teljesen MŰ-sort. Aztán a szerencsésebbek/szerencsétlenebbek [a miért ne legyen televíziónk kérdéskörnek egy másik bejegyzésben esek majd neki] sokszorosával kapják az arcukba az ilyen-olyan műsornak csúfolt bohóckodásokat. Végül is a bohóckodással sincs semmi baj, elkél az néha, az már más kérdés, hogy cirkuszba se megy az ember minden nap.

2. Bekamerázott házak, előre megírt szerepek és forgatókönyvek, ötven percre összevágott játékidő a három órányi anyagból (meg ki tudja, mennyiből). Ebben mi a reális? Értem én, hogy nem színészek játsszák a szerepet, hanem átlagemberek(ből "celebbé" vált agy nélküli beszélő babák, vagy méltán ismert és elismert művészek, akik lementek kutyába - szégyelljék is magukat!), de azért mégis: kövessék az embereket titokban, úgy, hogy ne tudjon a megfigyelés tényéről! Na, az már izgalmas lenne! Mihelyst a szereplő tudomására jut, hogy követik minden lépését, az egész hiteltelenné válik. Mert nem lesz benne semmi valóságos. Olyan, mint egy film, csak természetesen a színvonal messze alulmúlja azt, mivel a színészet terepén járatlan emberekről van szó.

De nem akarok igazságtalan lenni, a műsorötlet meglepően jó. Ha eltekintünk a reality-faktortól, mindenképpen érdekes lehet öt, merőben eltérő személyiségű és életvitelű embert összeültetni, hogy vacsorázzanak egy jót. Abból azért lehet bármi: sértődés, tortadobálás, mennyei ízek hozsannája, jó beszélgetés, alapos lerészegedés, ezt megfigyelni szórakoztató lehet, ha a műsor készítői igényesen és alaposan végzik a munkájukat.

Fájdalom, az ötlet külföldről érkezett, még ezt sem mondhatjuk magunkénak, a készítők pedig semmi esetre sem végzik jól a munkájukat. Ilyen semmiségekkel húzzák az időt, hogy a szereplők arról beszélnek, vajon az aktuális házigazdának milyen lehet a lakása, hogyan vásárol be. Elvileg ez is lehetne jó, mert itt tudnának igazán villantani a szereplők! Ám ekkor derül ki, hogy a többségük mennyire sótlan, unalmas, közhelyes, szókincsük egyenértékű egy akváriumlevegőztetőével, és akármennyire is kerestem kétségbeesve legalább egyetlen szórakoztató mondatot, nem leltem. Csak affektálnak, és többnyire képtelenek négy-öt mondatot elmondani hibátlanul, összeszedetten (példa: az összes Való Világból megismert "celeb"). A másik véglet meg az, aki megjátssza magát, adja a nagyon értelmeset, és olyan eszement komolysággal bír beszélni az egészről, mintha ez lenne élete legfontosabb fellépése (hirtelen Keleti Andrea jut eszembe, aki ezt is úgy csinálta, mintha a táncparketten lenne). Nyomokban tartalmaznak ezek a műsorok olyan meghívott vendégeket, akiket tényleg szívesen néz az ember (Bereczki Zoltán, Mága Zoltán, Beszeda Gábor - bármily meglepő).

Tehát azon túl, hogy a műsor unalmas, az még a legnagyobb hibája, hogy a folyamatos botrányra apellál. Egy kis kekeckedés és veszekedés sosem árt, de hogy minden nap ezt látja az ember, na, az iszonyúan megterhelő tud lenni. Emlékezzünk csak: Dér Heni holtrészegen befekszik Damu Roland ágyába, Schobertné és "Ferdeszájú" Bódi Szilvi (sajnos nem tudom, melyik i betűt írja y-nak) Bangó Margiton köszörüli a nyelvét egy hétig, Nagy Feró kiborul, és "csakazértis" ordenáré stílusban üvölti, mi baja a "celebekkel". És ilyenből minden héten van legalább ennyi.

Sőt, továbbmegyek, a legnagyobb baj az, hogy ezek a műsorok ilyen gyakori időközönként szerepelnek a műsorpalettán. Egy héten egyszer bőven elég lenne belőlük. Mert továbbra  is fenntartom: a bohóckodással sincs semmi baj, elkél az néha, az már más kérdés, hogy cirkuszba se megy az ember minden nap.            

3 komment

Címkék: reality hal a tortán vacsoracsata

Korunk hőse - Mariska, a pornósztár(nő?)

2009.02.03. 17:35 Lady Angel

Interjú Geronazzo Mariával, aki - idézem az ő saját szájából - "tíz gyönyörű, csodálatos férfival lehetett együtt". Riporterünk remek érzékkel kapta el a hölgy leggyengébb pontját, az agyműködését(??). A legbonyolultabb kérdése az volt, hogy milyen céljai vannak "ebben a műfajban" (még a megfogalmazás is hajmeresztő, egyébként a prűdebbek kedvéért: a pornóiparról van szó), mire Mariska nagyon okosan azt felelte: igen.

Távol álljon tőlem mindenféle prüdéria, én sem csuktam be a szemem még soha, ha néhanapján a szemem elé szökkent valamiféle felnőttmesés videó, és mindenféle pirulás nélkül voltam képes végignézni az interjút is, melyben az 51 éves nő fedetlen keblein és arcán szétterült, aminek szét kell ilyenkor terülnie (akció után vagyunk, ugyebár). Így válaszolgatott a feltett kérdésekre.

Geronazzo Maria tehát. Utána kell nézni. Nem szabad annyiban hagyni, nem szabad megállni egy információnál, mert minél mélyebbre hatolunk (ohh, csak el ne kapjon a gépszíj), annál fájdalmasabb arculcsapásokban lesz részünk. De akarjuk, hogy fájjon, az emberek többségében van ennyi mazochizmus. Nem, az ő neve merő véletlenségből nem a direkt erre a szakmára jellemző felvétel eredménye, negyedik férje hagyományozta rá.

Pornósztár. Most utalok vissza a prüdériára: félreértés ne essék, nem vagyok az, de én most megdöbbentem, elborzadtam, elállt a szavam, teljes mértékben felháborodtam, kikerekedett a szemem, sikítottam a fájdalomtól, és éreztem, hogy kezdenek pusztulni az agysejtjeim. Mert képzeljük el (illetve nem is kell, az interneten bárhol fellelhető), amint egy nagymamakorba lépő, dús keblű, agyonbotoxozott arcú, kifejezéstelen tekintetű, kacsaszájú (bár nem is tudom... ne sértsük meg a kacsákat) nő néz velünk farkasszemet, majd sipákoló hangon, égbekiáltó butaságot tükrözve, tiniként vihorászva, direkt selypegve és affektálva képtelen három mondatot elmondani úgy, hogy azok legalább nyomokban kapcsolódjanak egymáshoz.

De most őszintén: velem van baj? Mert én feltenném a kérdést: kinek jutott eszébe, hogy Mariskát a nagyvilág elé tárja? Sőt, könyvet írjon róla! Sőt, mi több, filmet forgasson vele! Sőőőt! A tévében mutogassa főműsoridőben!
[Igaz, a Hal a tortán című - hát nevezzük így, de húzom a számat - műsor kópiái gyújtósnak is teljesen megfelelnek, de hát van, aki nézi. Erről majd egy másik bejegyzésben.]

Nincs nekem bajom az emberi butasággal, végtére is a hölgy szeméből semmi rosszindulat nem sugárzik, nem az ő hibája, hogy Kiszel Tünde és Kelemen Anna keresztezéseként lehet számon tartani. Inkább azzal az illetővel beszélgetnék el, aki hasznot húz abból, hogy ezen a szerencsétlen asszonyon röhög a világ...

 

9 komment

Címkék: sztár butaság maria