Amikor várjuk a moziban a filmet, az előzetesekből szoktam kivadászni, melyik lesz a következő, amit mozgóképszínházban fogok megtekinteni. Most három-négy öldöklő, véres, akciódús filmet mutattak, s mivel az ajánlók tematikusak, kapcsolódnak ahhoz, ami majd következni fog, felsejlett bennem, hogy a Becstelen brigantyk mégse lesz az én filmem. Persze, tudtam én ezt előre, elvégre - bármennyire nem kedvelem - ismerem Quentin Tarantino munkásságát, mi több, majdnem minden filmjéhez volt szerencsétlenségem. Miért ültem végig mégis azt a 150 percet ott a mozi sötétjében? Mert mindig adok neki egy új esélyt. (A New Hope, bocsi, ami labda lecsapható, azt le is kell csapni.) Meg mert lépten-nyomon azt olvasom, hallgatom, hogy mégis illenék valamit meglátni a zsenijéből. Mondtam magamban, hát most vezeklek.
Ha minden vezeklés és kanossza-járás ilyen kellemes volna, minden rendben menne a világban. Én magam lepődtem meg magamon legjobban, hogy bírom. Bírom a hosszúra nyújtott jeleneteket; a végeérhetetlennek tetsző diskurzusokat; a vért; a trancsírt. Holott mindezidáig ez volt a fő bajom Tarantinóval. Hogy állandónak lőnek, ha kell, ha nem; hogy folyatják a szót benne napestig, én meg közben azon gondolkodom, milyen sminket teszek fel holnap ahhoz a cuki miniszoknyához, amit a minap vettem; hogy már megint ott tartunk, hogy a huszadik percet töltjük egy füstös, nácikkal teli kocsmában. Igen, ezekkel mindenképpen húzni akarja a néző idegeit, fokozni a vágyat a következő jelenetre. Hogy a néző őrjöngve kínlódjon a következő képkockáért. Izzadjon, szenvedjen, de közben élvezze azt, amit lát. És hogy a következő jelenet még nagyobbat szóljon.
Na, nálam mindig fordítva sült el. Rendszerint unom a filmjeit, sőt, nem egyen sikerült elaludnom. Én szenvedek, míg nézem, de nem úgy hat rám az egész, mint ahogy azt a jó Quentin eltervezte: én bizony értelmetlennek és egy jó nagy blöffnek tekintem az ő remeklését. A filmjeinek általában nincs története, azt a semmit viszont nagyon jól el tudja adni. Időbeli ugrálással, különböző filmes trükkökkel, olyanokkal, amiket tanítani fognak, vagy tán már tanítják is filmes berkekben. Mindenesetre nem az én lelkivilágomhoz és értelmemhez szabták - gondoltam én.
De jöttek a becstelenek, és megbecstelenítették szűziesen hófehér lelkemet. Megtaláltak, eltaláltak, a szívem közepébe rongyoltak, elhurcoltak, és olyan filmes orgiában vergődő orgazmust csináltak, hogy a katarzis szót nem érzem elégnek. Remegő térdek, zúgó fej, őrjöngés a következő képkockáért, közben pedig élvezettel való kifacsarása minden jelenet minden cseppjének.
Nem tudom, miért. Látszik, hogy a film megalkuvó; hogy fellelhető benne az összes tarantinói klisé, megint a filmekről magyaráznak benne hosszú perceken át, megint őrült az összes szereplője, aki meg véletlenül normális, azt jól ki is nézik maguk közül a többiek (a B. J. Novak - aki nem mellesleg az Office című sorozatban is hasonlóan kívülálló, értetlen karaktert játszik - által alakított Utivich), és megint megy a lövöldözés végeláthatatlanul, megint meg akar ölni mindenki mindenkit. És persze megint teljes kitaláció az egész.
Brad Pitt: biztosan azért, mert szeretem, biztosan azért, mert helyes, és csak a női mivoltom mondatja velem (persze nem), de ez az alakítás jobb volt a Blöff Mickey-jénél is. Pedig azt hittem, annál jobb már sosem lesz. De volt, tessék, itt van, már csak miatta is érdemes megnézni. Persze csalóka, mert egy tennesse-i kőbunkót nem nagy kunszt átlagosan eljátszani, csak furán kell tartani az állkapcsodat, idétlenül beszélni, és kész is. De neki ez nagyon jól áll. Neki el is hiszem, hogy ilyen tapló.
Christoph Waltz: amikor az első jelenetben kikérte a tejet, majd elkezdte széthajtogatni a papírjait, felszívta a tintát a tollába, s rámosolygott a francia gazdára, azt gondoltam, remélem, nagyon sok jelenetet kapott ez az ember. Egy elegáns SS-tiszt, aki három nyelven beszél az anyanyelvén kívül, és minden mozdulata a helyén van. Persze ő se normális, de ahogy telt az idő, már fel se vettem a bolondok szaporodó számát.
A többiek: Til Schweiger a legnémetebb németek egyike, azzal a kegyetlen nézésével kacajt ragaszt az emberre. Eli Roth, az az Eli Roth, akinek köszönheti a nép a sok-sok gusztustalan horrort - hát nem hazudtolta meg önmagát. Mintha rá öntötték volna a baltás gyilkos szerepét (tudom, nem balta). Diane Kruger megint szép volt, mint a Trójában, s annyi. Mutogatni jó, színésznek elmegy. Michael Fassbender valami paródiája volt önmagának a filmben, amelyben saját magát alakítja. Talán ez tetszett a legjobban.
Hogy most ez a film azért készült el, mert Tarantinónak is meg kellett hajolnia a zsidók előtt, mint ahogyan mindenkinek, aki nem akarja, hogy kidobják Hollywoodból, azt nem tudom, de nem izgatja a fantáziámat. Ahogyan egymásba csúsznak a szálak, ahogyan mindenki megkapja a magáét, ahogyan a rendező élcelődik a nagymívű háborús filmeken, ahogyan a pátoszból viccet csinál, hogy cinkosnak tekinti a nézőt, és aljas módon csúfot űz mindenkiből, aki hülye módon háborút szít és folytat - nekem ez elég volt. Engem megvett. Bedőltem neki. Megvett azzal, hogy Brad Pittnek olaszul kellett beszélnie benne; azzal, hogy vicces volt; azzal, hogy szellemes volt; azzal, hogy harsány volt; azzal, hogy nem éreztem, telik az idő. És megvett az utolsóelőtti jelenettel. De azzal nagyon.
Persze eztán se leszek Tarantino-rajongó.
