Nagyszerű érzés olyan embereket találni, akikkel érdemes mélyebb beszélgetésbe bonyolódni, akik tisztán, pontosan, érthetően fogalmazzák meg a véleményüket, végighallgatnak minket, odafigyelnek arra, amit mondunk, és akkor sem sértődnek meg, ha nem értünk egyet mindenben. Még szép, hiszen az ember mi végre lehetne e földön, ha nem azért, hogy felfogja, megértse a világot, a körülötte élőket. És ha már egyszer szólt, nem kerülheti el a reakciót, azt, hogy visszaszóljanak. És ez így van rendjén addig, míg a vita értelmes keretek között marad.

No de hol kezdődik a probléma? Ott, hogy az emberek nagy része irtózik a vita szótól. "Ne vitázzunk már!", hallom, olvasom majdhogynem naponta. Mintha a vita valami betegség lenne, mintha nem építő jelleget öltene, hanem kizárólag romboló hatásai lennének csak. Érzésem szerint sokan a vitát összekeverik a veszekedéssel, amely valóban nem áll másból, mint két (vagy több) ember értelmetlen, egymást nem meggyőzni akaró pocskondiázásából. A veszekedés általában régi sérelmek felhánytorgatása, felesleges körök futása, de semmiképpen sem értelmes tevékenység.

Ezzel szemben a vita mindig hozzátesz valamit egy ember személyiségéhez, ha más nem, legalább megtanul figyelni a másikra. Mert a vita érvek felsorakoztatása, értelmes diskurzus, és nem árt hozzá nyitottság, befogadókészség, tolerancia, figyelem és legalább 100-as IQ (azt hiszem, annyi elég). Lelkes fórumlátogatóként a vitakultúra elcsökevényesedését alátámasztó szövegek egész sorát olvastam már. Mikor elfogynak az érvek (ha voltak egyáltalán), előjön a hülyézés, amely gyakran az általam már sokat emlegetett szövegértési nehézségekből adódik, de a kedvencem mindig az volt és lesz, mikor emberek kiforgatják egymás szavait.

Azaz képtelenek vitatkozni. Fentebb ecseteltem, mi szükséges ahhoz, hogy értelmes beszélgetést tudjunk folytatni egymással, nos, ezek hiányoznak legtöbbször. Persze ha az ember összeakad valami iq-betyárral, s rájön, kinek a foglya, igyekszik rövid úton lezárni a vitát (ha nem bonyolódik bele túlságosan, vagy nem ébred fel benne a kisördög egy kis kötözködésre), ám van, hogy nem menekülhetünk.

De az még csak a kisebbik gond, mikor egy egyébként értelmes ember kerül szorult helyzetbe, elvégre nem lesz káros hatása ennek reá nézve, elfelejti az egészet, s annyi. Viszont van az a "vitázó", aki az értelem látszatát kelti, többnyire kerek, egész mondatokban válaszol/ír, és az ember csak már akkor jön rá, hogy csapdába esett, mikor már késő. Hogy végtelenül buta ez a "vitapartner", de akkor már mindegy, az már veszett fejsze nyele. Mert elsőre még nem látszik, hogy ez a bizonyos, ez felületes, valahonnan felszedegetett magára öt-hat jól csengő szófordulatot, és azt alkalmazza. Ez a legveszélyesebb. Meggyőzni lehetetlen, és mikor már mindenki számára világossá vált, hogy kinek van igaza, és ki a hülye, csak neki nem - akkor tényleg vége mindennek. Akkor a józan ész érvei mit sem érnek. Mindent szó szerint vesz, képtelen elvonatkoztatni, a szavak mögé látni, görcsösen ragaszkodik egyetlen állításához.

És a legfelháborítóbb ilyenkor az, hogy te nem tudsz vele mit kezdeni, de ő vonul el győztesen, hiszen a becsületébe gázoltál. [Na ja, mert mikor az utolsó húr is elpattan, akkor már te se tudsz mást csinálni, csak legyintesz lemondóan egy "de hülye vagy" félmondattal.]

A vita jó, mert pallérozza az elmét, próbára teszi a tűrőképességet. De nem mindegy, kivel vitázunk...