Gyakran játszottam azt, hogy tanító néniként állok az osztállyal szemben, magyarázok (nem, nem a bizonyítványomat). Akkor, hét-nyolc évesen még fogalmam sem volt holmi frontális osztálymunkáról, csoportfoglalkozásról, differenciálásról, integrálásról, csak az számított, hogy beszélhettem, a képzeletbeli tanítványaim pedig szájtátva figyeltek.
Na igen, ez átalakult. Képzeletbeli tanítványokból valóságosak lettek, közben viszont az én motivációm szélnek eredt félúton. Persze beszélni még mindig imádok, az osztálymunkákról, differenciálásról továbbra is vajmi keveset tudok (pszt, a vizsgáztató tanárnak ne szólj!), és kiderült, ha nem a képzelet szülte gyerekek előtt állok, bizony a magyarázás már nem is olyan egyszerű feladat.
Tanítóképző főiskolára járni egyébként sem éppen leányálom, ha az embernek esze ágában sincs pedagógusi pályára lépni. Igaz, a többi szakmával, hivatással is így van, na de kinek mondják, hogy ha nem vették fel egyetemre, akkor legalább végezze el az orvosit vagy a jogi kart? Merthogy manapság a tanítókat így képzik. Így kerül gyerekek elé a magamfajta. És retteg. És nem alszik. És eszében sincs rutint szerezni. Első másfél évében még elhiteti magával, hogy ő megússza, neki talán gyakorlaton sem kell senyvednie, elég, ha megírja az óravázlatokat. Nem, nem, Kedves Olvasó, kiábrándítás folyik itt, mert gyermeki naivitásom vitt tévútra engem is, hiszen kegyetlenül az arcomba vágták: m-i-n-d-e-n-k-i részt vesz a tanítási gyakorlatokon. Nincs apelláta.
Képzeljük el a legkegyetlenebb rémálmunkat! Gondoljuk végig azt a feladatot, amit nemhogy nem szeretünk megcsinálni, hanem nem is tudunk! No, s képzeljük el ezeket a körülményeket úgy, hogy közben gyerekek tucatjainak - sőt, számításaim szerint már-már százainak - tudása nyugszik a vállunkon! Ezzel a tudattal ballagok el minden gyakorlatomra. [És mielőtt szemöldököt összehúzva kérdeznéd, Kedves Olvasó, azért teszem, mert muszáj, a valamit valamiért elv szellemében, hiszen csak úgy lehetek diplomás kommunikátor, ha mellette diplomás tanító is leszek, bár kétségkívül nem a legelőnyösebb árukapcsolás ez.]
Aztán mindig jönnek ugyanazok a körök. Én állok a valóságos kisdiákok előtt, és valami számomra eleddig megfejthetetlen okból kifolyólag majd' mindegyik a spanjának/pótanyukájának/nővérének tekint. Illetve ide kapcsolódik még a "legyünk szerelmesek a *kistanítónénikbe*" kérdéskör is. Én nem tudom, mi van ezekkel az alsós kisfiúkkal, de olyan áhítattal néznek ránk, hogy komolyan zavarba lehet jönni tőle. Az egyik bájos, a másik sunyi, a harmadik eleven, de mindegyik imádnivaló, és úgy vigyorognak, somolyognak, mintha legalábbis egyetlen feladatuk lenne órán: engem elcsábítani. Fel is vagyok háborodva miatta rendesen.
Szóval ott vannak ezek huszonhatan (most éppen annyian). És bár a motivációmat ők sem tudták visszaadni, segítettek abban, hogy a főiskolai éveim legnehezebb időszakát ne szájhúzogatva töltsem, hanem örömmel gondoljak rá(juk). Mert ezek tündérek. Ördögi tündérek.