Kínos ügy ez a diplomázósdi. Több okból is!

1. Írni kell ezer meg egy oldalt határidőre (a határidők betartása mindig határozott frusztrációt okozott nekem, s olybá tűnik, ez nem is fog egyhamar megváltozni).

2. Lezárul vele egy olyan szakasz, amellyel még utolsó kapocsként csüng az ember a gyermeklét patentjén(ján?). Én már harmadéves főiskolásként tudtam, hogy az utolsó évem úgy fog elszaladni, mint valami pillanat, sőt, továbbmegyek: én már gyerekkoromban tudtam, hogy a felnőttlétben sokkal kevesebb szépség van, mint a törpekorban. Mert hát ott van ugyebár gyerekkorban a szabálytalanság. Imádom, mikor a szabályok nem köteleznek semmire! Aztán mi marad belőle? Buszindulás, órakezdés, találkozók megszervezése, interjú fél 11-kor, reggel nyolckor, délután kettőkor: "igen, amikor önnek jó, természetesen, én önhöz igazodom" - a Nagytemplomnál, Hajdúszoboszlón, kávézóban, szerkesztőségben, kiállítás száz kilométerrel a lakóhelyemtől... Azaz valahogy már nem oda megyek és akkor, amikor és ahová én akarom. Pedig én nem kispályáztam, nem ám egy irodában kuksolok naphosszat, én jófajta szabad programokra hajazó munkakört képzeltem el magamnak, és lásd, Kedves Olvasó, mégis vágyik a szívem oda vissza. Pedig még iskolába is szeretek járni (tudom, beteges).

És volt még Walt Disney! Itt az élet hurrikáháhán, mert ez Hápbörg! Meg volt még Gumimacik és Balu kapitány (megjegyzem, minden idők talán legjobb főcímzenéjével), és volt még ifjúsági sorozat, volt még Kölyökidő, és mesék ezrével, és leesett állal bámultuk a Knight Ridert ("beszélő autó, spn fokozat, apááám!"). És volt még focizás a kertben, meg volt paprikalerugdosás, meg volt málnaszedés és locsolkodás, rohanás és sebek a térden, volt még "Repül a, repül a..." játék, ahol is megtudtuk, mit érdemel az a bűnös... És volt Amerikából jöttem, meg kosárlabdázás a szomszédokkal, meg bújócska a rokonokkal.

S mi maradt? A tévé dugója legtöbbször a falból kihúzva, mesék már csak YouTube-on (a főcímük szigorúan elmentve a kedvencek közé), meg animációs filmek kényszeres keresése a moziban, hátha visszahoz valamit a Hupikék törpikék világából, meg könnyezve röhögés maradt a Tom és Jerry részein (melynek összes évada természetesen dvd-n figyel gyönyörűen sorba állítva), és a főcímének képe a számítógép hátterének beállítva.

Meg az maradt, hogy bementem az iskolai folyóirat szerkesztőségébe, hogy ha lehet, részt vennék az év utolsó Főnixének szerkesztésében. "Persze, a vezér a tied lesz..." Én meg büszke voltam, és igyekeztem visszatoloncolni a szívemet a helyére (valahogy a torkomon kúszott felfelé, nem is értem), meg beszélni is próbáltam, csak hát valami izé fojtogatott. Rám gondoltak, én meg kínok között vergődtem, mire összehoztam azt az ötezer karaktert.

Meg az maradt, hogy beköttettem a szakdolgozatomat, és beleszerkesztettem a nevemet, a szakomat, a neptun kódomat - a főiskolán immár utoljára. És az oklevélhez egyeztettem a tanulmányi osztályon az adataimat, nehogy elírjanak valamit a diplomámban.

S az maradt, hogy évkönyvbe smikeljem magam, s a kész képet gyorsan a fiók legeldugottabb sarkába mélyesszem (nem mintha nem találkoznék a morózusan fekete taláros képemmel: a ház minden szegletébe díszítettek egyet az itthoniak). Meg annyi maradt, hogy a végzősbálra estélyi ruhát vásároljak. Aranybarnát, bolerósat, selyemből.

És a gondolkodás maradt azon, hogy a fórumos adatlapomon a Foglalkozás: hallgató/beszélő/író, ilyesmik rész kitörlése után mi kerüljön oda.

Újságíró? Hogyne! Sok negatív szóhoz vezetne az.
Pedagógus? Na persze! Az meg még többhöz.
Író? Ennyire nagyképű még én se vagyok.
Tanító és kommunikáció szakos bölcsész? Ez lesz a diplomámban...

Ehh... menthetetlen a folyamat. Felnövünk.