Jöhetnek nekem a világ egyik legidegesítőbb közhelyével, miszerint nem a ruha teszi az embert*, és különben is az a szép, ha a nő természetes (meg akinek a szeme kék, ha-ha-ha), de inkább elmesélek valamit.
A városban jártam ma (tegnap?), s mivel itthon jácciban tengetem a napjaimat, örvendve húztam szoknyát és blúzt. És az idén először felvettem végre édesanyám egyik szandálját, amely hosszú évtizedekig pihent a padláson, ő (mármint édesanyám) meg csak arra várt, hogy nő legyen az amúgy önmagát kisfiúnak képzelő lányából. Végül is az lett belőlem, még saját magamat is megrettentő részletességgel válogatom a kiegészítőket egymáshoz, így jöhetett ma velem a tíz centis sarkú farmerszandi a mindent magába fogadó kistáskámmal (na jó, majdnem mindent: a vadiúj pöttyös könyvem, amelyet ajándékba kaptam - nem számítottam rá, így volt csak igazi öröm! - na, az nem fért bele, illetve csak úgy, hogy ha a napszemüvegem tokját kivettem, de még szerencse, hogy a könyvet amúgy nem éppen a táska belsejében olvassuk).
Persze a ruha mindig csak a kezdet. A valódi trükk a sminkben rejlik. Kedves Férfitársak (ha valaha idetéved valaki egyáltalán a blogra), elárulom, a szép nő is szebb, mikor a maszk felkerül rá. Müller Pétertől olvastam, hogy a nők nem szeretik, ha a férfiak sminkelés közben nézik őket, mert látják azt a folyamatot, ahogyan átváltoznak. És valóban.
Na meg aztán az sem mindegy ám, milyen színekkel dolgozunk. Kék ruhához nem fogjuk bezöldezni a szemünket (főleg, ha ráadásként kék is a szemünk), és ha piros pólóban feszítünk, akkor eszünkbe sem jut lilára kikenni a szánkat. Ez már csak így megy. Kiemelünk, eltüntetünk, varázsolunk, elfedünk - azaz szépülünk. És mennyi időbe kerül ez!
Jómagam mindig a buszinduláshoz igazítom a smink mértékét, azt, hogy elbírja-e a szemfestést, mehet-e a tus, szájfény legyen, avagy rúzs. [Ha úgy négy évvel ezelőtt azt mondta volna nekem valaki, hogy valaha én ilyet fogok írni/mondani/blogba bejegyezni, szánakozó mosollyal hagytam volna ott az illetőt.] Mert, kérem szépen, miről is van szó?
Alapozás. Arcunk kikészítése fontos, elvégre befogadóvá kell tenni a környezetet annak a sok festéknek. Két perc.
Szemceruza. Alsó szemhéjunkat megcsiklandozzuk egy kis feketeséggel, ettől lesz a tekintet delejes. Fél perc.
Szemhéj. A legnagyobb gond. Sok a szín, kevés az idő, legtöbbször több színt keverünk, hogy még igézőbbek legyünk. Öt perc.
Spirál. A legnehezebb feladat. A szempillát úgy megfesteni spirál segítségével, hogy a tökéletesen eldolgozott szemhéjfestékkel ne érintkezzen, mert ha igen, kezdődhet az egész elölről. Három perc.
Tus. Olyan vékony csíkot húzni a szemhéjra (igen, tudom, a szemhéjon már annyi minden van, hogy így most nekem is elment a kedvem a holnapi sminkeléstől), amely mindkét szemen tökéletesen ugyanolyan - kivitelezhetetlen feladat. Marad a reménykedés, hogy rajtunk és legjobb barátnőinken kívül senki nem veszi észre. Négy perc.
Rúzs. Sima ügy, fél perc, csak a móka kedvéért viszünk fel egy leheletnyi színt, s máris olyan az ajkunk, akár... khmm, nos, szép.
Még egy pillantás a tükörben, még egy utolsó bosszankodó félmondat afelett, hogy a bal szempillám hosszabb, mint a jobb, viszont a másik meg dúsabb (ezen már a MaxFactor extra volumennövelő spirálja sem segít, persze ezt se veszi észre rajtam kívül senki), a buszom megy, én pedig még mindig a tükör előtt ülök. Mert szépülök.
* Egyszerűen képtelen vagyok megálni, hogy az egyik kedvenc viccemet ne írjam le ide, merthogy passzol:
Egy ember és Ruhat bolyonganak a sivatagban. Éhesek, szomjasak, elcsigázottak, sehol egy lélek, segítségre semmi remény. Leülnek. Egyszer az ember gondol egyet, és megeszi szegény Ruhatot. Mi ebből a tanulság? (Vigyázz, nagyon fog fájni!)
Nem a Ruhateszi az embert.