Milyen sokszor szeretnénk felejteni! Milyen sokszor mondjuk azt: bárcsak ne is emlékeznék egy emberre, a szavaira, az arcára, a mozdulataira, az együtt eltöltött időre! Sokszor érezzük úgy, hogy inkább kitörölnénk az illetőt az emlékezetünkből. Az életünket tiszta lappal folytatnánk tovább, és nem szeretnénk, hogy annak a valakinek a képe folyton bevillanjon, mikor már nem vele foglalkozunk. És mi történik akkor, ha mindez fizikálisan is megvalósítható? Az Egy makulátlan elme örök ragyogása ezt meséli el a nézőnek.

Michel Gondry és Charlie Kaufman szürreális, groteszk világot festettek e filmmel. Kaufman már próbálkozott hasonlóval: a John Malkovich menet szintén erősen elvont forgatókönyvét BAFTA-díjjal tüntették ki, ez viszont már Oscarra méltónak találtatott. A történet szerint Joel és Clementine kitöröltetik egymást az emlékezetükből - szó szerint. El akarják felejteni egymást, ezért egy orvoshoz fordulnak, aki erre kifejlesztett programmal segít azokon, akik képtelenek egyedül megküzdeni e nehézséggel. A kiindulópont groteszk, tökéletesen beleillik ama leírásba, mely szerint az ember terpeszállásba vágja magát, lehajol, s átnéz a lábai között. Ha valaki fennakad ezen, az elveszett, nem tud továbbmenni, nem fogja szeretni a filmet. De ha valaki megbékél az alapszituáció szürrealizmusával, nyert ügye lehet.

Egy kapcsolat vége ez, ahol két ember drámai döntést hoz. Clementine azért, mert hirtelen ember, meggondolatlanságból, pillanatnyi gyengeségből tesz mindent, Joel pedig dacból, sértődöttségből, fájdalomból, és azért, mert úgy érzi, le kell mondania szerelméről. De időközben visszakozni kezd: rájön, hogy az emlékek fontosak, bármennyire fájnak; kötődni jó - még akkor is, ha bánatot okoz néha. Mert attól ember az ember, hogy vannak emlékei, élményei, hogy van, akivel közös múltat mutathat fel. Létezik legalább egyvalaki, akinek ismeri a szokásait, tud róla dolgokat, és az csak kettőjüké. Ez tesz minket emberré, és ha kitöröljük az emlékeinket (történjék az fizikálisan vagy csak átvitt értelemben), ez megszűnik. Viszont akármennyire is eldöntött tény, hogy vége, kimondták a végszót, mégis keresnek kiskaput. Mégis szeretnék az egészet visszacsinálni, mindent visszaállítani az eredeti pozícióba, vagy kezdeni az egészet egy új, egy jobb kiindulóhelyzetből. Michel Gondry ezt a harcot vitte mozgóképre. S ettől lesz nehéz, mert ez nem átlagos szakítás, itt visszafordíthatatlan az eseménysor. Ha a törlés megtörtént, emlékek nélkül ébred fel másnap az ember, kiesik az a néhány hónap, év, amelyet együtt töltött valakivel. És ettől fog olyan elemi erővel robbanni, marni, csípni. Mert míg ott a lehetőség, hogy egyszer még kapcsolatba léphetünk a másikkal, talán fel sem fogjuk, hogy mit veszítünk azzal, ha örökre el akarjuk felejteni. Joel ráébred, hogy nem akarja elfelejteni a kedvesét, hiszen ezek tartják életben az embert, a kapcsolatokat. Mert a legnagyobb fájdalom, ami a lelket érheti, az az elszakadás.

A film szerkezeti felépítése mára már nem annyira különleges, a jelenetek összekeverednek, a film elején látjuk, amit a végén kellene, nem lineáris a történet vezetése. Ez a megoldás már-már szokványos, és aki kellő mennyiségű idősíkok között ugráló filmet néz, nem esik kétségbe az első tíz perc láttán, mert nem érti. Viszont aki nem elég edzett, meggyűlhet a baja a “kirakóval”. Igaz, ha van elég türelme, különleges élményben lehet része, mert filmművészeti gyöngyszem ez.

Gyöngyszemmé teszi a téma, a szürreális látásmód, és mindezek mellett a rendező két nagyszerű színészt nyert meg, hogy eljátsszák a főszerepeket. Jim Carrey, aki nagyon sokáig nem tudott kitörni a “gumiarcú Ace Ventura” skatulyából, hosszú évek óta hozza a jobbnál jobb karaktereket. Bebizonyította, hogy ha jó szerepet írnak neki, briliáns alakításra képes. Igaz, a sors fura iróniája, hogy két Golden Globe díját harsányabb szerepformálásért kapta (Ember a Holdon, Truman Show), és ez a film sem éppen hétköznapi, de talán vannak színészek, akikben megvan az az “őrültség”, ami alkalmassá teszi őket az elvontabb, valóságon túli ábrázolásra. Ilyen ez is, talán jobb színészt nem is találhattak volna a szerepre. Kate Winsletnek pedig nem véletlenül követelik az Oscar díjat (bár tudjuk, hogy a színészt nem a díjai teszik, Oscar nélkül is napjaink egyik legtehetségesebb színésznője ő). Ugyanolyan jól áll neki a kék és narancssárga haj, mint a Titanicon való szerelembe esés; ugyanolyan jól megy neki egy kapcsolat szétzúzása, mint a gyermeki világot felfedezni vágyó anya tépelődése (Johnny Deppel az oldalán az Én, Pán Péterben); és ugyanolyan szuggesztív itt is, mint A szabadság útjai boldogtalan házastársaként.

Az alkotás nem más, mint egy kínos, gyötrelmes rohanás. Fájdalmas felejtés, majd az ettől való félelem és a visszaszerzés csatája. Az a folyamat, mikor el akarunk szakadni; a pillanat, mikor rájövünk, hogy ez nem megy, mert van, ami sosem változik, és nem is kell megváltoznia.