Dúdolom, énekelgetem, pengetem ott belül, hallom távolról, néhány hangot, egy-két taktust, a hangját, magam előtt látom a félszeg arcát, amint elmosolyodik, ha azt énekli: reggelre kelve, ahogy ez itt szokás, közértbe megy le tejért János és Tamás. Elmosolyodik hát, hiszen ő az a Tamás.
Nem ismertem soha a zenéjét, régről derengett, hogy mintha kiadott volna egy cédét Latin címmel, de akkor még nem értékeltem az egy szál gitárral előadott dalokat, s nem is foglalkoztam vele. De tavaly valaki említette, hogy Cseh Tamás beteg. És szorgalmazott. És ott volt a Magyar Dal Ünnepe. És kétségbe volt esve, mert olvasta, hogy egyre rosszabbul van. Nem, akkor sem Tamás volt a lényeg, nem érintett meg egészen, hiszen én még mindig nem bírtam összerakni a zenéjét. De ő gitározott, ő tudta, hogy egy szál gitárral milyen énekelni, tudta, hogy Tamás is így csinálja, és ő tudta értékelni.
Napra pontosan egy év telt el. Reggel leballagtam a konyhába, az első kávé előtt voltam még, aztán bemondta a rádió, hogy Cseh Tamás meghalt. Nem beszéltem vele már egy éve, de eszembe jutott akkor. Hogy vajon tudja-e már, hogy elővette-e a gitárt, hogy emlékszik-e még arra, amit egy éve mondott, hogyan aggódott - nekem mondta, csak nekem.
Azóta képtelen vagyok leakadni a youtube-ról, életemben először végtelenítve hallgatom Cseh Tamást. De nem Cseh Tamás miatt...
