Így látja a világot egy közlési kényszeres ember

Néha, ha este lefekszem az ágyba, érzem, hogy mellettem vagy. Néha úgy érzem, a kezed a derekamra téved, átkúszik a vállamra, és az ujjaiddal végigsimítasz a karomon. Néha képzeletben hozzád simulok, mint egy kis kifli. Nem látod az arcom, és én sem látom a tiédet.

Az ajkaid a tarkómon táncolnak. Most már olyan szorosan ölelsz magadhoz, hogy elhiszem, az idők végezetéig így maradunk. Érzem azt a gyengéd fuvallatot a tarkómon, elsuhan a fülemnél, felborzolja a hajamat. Szívdobogás. Heves. Össze-vissza. Remegés. Elgyengülés. Pihegés. Szerencse, hogy fekszünk, és óvsz.

Néha magam előtt látom, ahogy az ágy támlájának dőlünk. Lábaink, karjaink egymásba gabalyodnak, nézzük egymást, hosszan figyeljük a másik arcának rezdüléseit. Együtt lélegzünk. Egyszerre sóhajtunk. Aztán kalandtúrára indul a kezed az arcomon. Néha érzem, ahogy a mutatóujjad végighúzod a homlokomon, majd elkanyarodik, a halántékom következik. Mosolygok. Már az állam alatt pihenteted a kezed. És most száj a szájon kél új életre. Szerelmet szívunk egymás ajkairól. Hogy életben maradjunk. Hogy élhessük a mámort, lerészegedjünk, hogy bóduljunk el a drogtól. Mert kábítószer ez, a szerelem, az egyetlen módja az életnek. Édes drog, kell, muszáj, nélkülözhetetlen.

A csók. Hosszú. Kitartott. Szelíd. Sok. Cirógató. Puha ajkak simogatják egymást. Most én kalandozom el. Lehunyt szemmel barangolom be az arcod minden szegletét. Néha érzem ezt a csókot. Néha elmerülök ezekben a percekben. Ahogy a homlokod a homlokomhoz ér, ahogy visít a csönd, csak néha szökik el egy-egy mély sóhaj, néha szakad fel egy érzelemkitörés.

Néha ülök az ágyon, hátradőlök, és igen, az öledbe érkezem. Élvezzük a pózt. Hátulról átfogsz, és én a vállgödrödben pihentetem a fejem. Nehéz, mert tele van a zsongó szerelemmel. Nem beszélünk. Nem kell a szó. Most mégis dúdolni kezdesz egy dalt, valami popsláger lesz az. Csak vigyorgunk, mert ez a mi dalunk. Hátranyúlok, hogy végighúzzam a kezem a tarkódon, és finoman belekapaszkodjak a hajadba. Nem fáj, gyengéd vagyok. Még egy utolsó pajkos simítás a bőrödön, és leereszthetem a karom, békésen szunnyadhatok el a menedékemben.

Néha a fülem mögé igazgatod a tincseimet. Két tenyeredbe fogod eztán az arcomat, és csak mosolyogsz, mintha most találkoznál először a vonásaimmal. Néha beletúrsz a hajamba, összekócolod, babrálsz a tövénél. Bizsergető. Veszélyes. Olyan áramütés fut végig a gerincemen, ami szinte belelök a két karodba. Te pedig nem tétovázol, szorítasz, szeretsz, magadhoz vonsz, hogy eszembe se jusson menekülni. Megfordulok. A kezeimmel bilincsként fonódom rá a te kezeidre. Te engem szorítasz, én a karjaidat, mintha ez lenne az utolsó alkalom, hogy megérintesz. Mintha attól félnénk, hogy ha egyszer véget ér, többé nem ismétlődik meg.

Néha eszembe ötlik mindez. Néha. Majd becsukom a szemem, hogy elfelejthessem. És ott újra elkezdődik. Százszor, ezerszer látott kép. És néha előfordul az is, hogy sikerül kivernem a fejemből. Néha.