... mindig zöldebb, ja. Van nekünk hét is belőle, mármint szomszédból. Kertes ház tekintetében ez igazán megsüvegelendő teljesítmény, de nem a mi részünkről, ugyanis mi vagyunk a legrégebbi lakók errefelé (szinte az egész utcában), ellenben a környező telkeket kegyetlen módon feldarabolták, és míg mi 1000 négyzetméteren élünk négyen (már persze udvarral, kerttel együtt) addig ugyanekkora területen háromlakásos házak szoronganak. Ami persze azt is eredményezi, hogy hozzánk is mérhetetlenül közel laknak. Így hát nem elég, hogy utálok a kertben tevékenykedni, tegnap még azt is viselni kellett, hogy az egyik szomszéd felszedte az udvaráról a térkövet, s újrarakta.
Ehhez segítségül hítva a másik szomszédot, a sógorát, az apját, meg a másik sógorát. Mi egy ideig füvet nyírtunk, s megkezdődött a verseny, vajh' melyikünk a hangosabb. Egy darabig mi vezettünk, de aztán beizzítottak valami békának nevezett, földrengető gépezetet, amivel tömörítették a földet. Tudjuk, ez az, ami végtelenített időintervallumban ugrál a földön, és olyan baromi hangos, hogy megszégyenítő vereséget mértek ránk a zajcsata nevű különmeccsben. Persze ők nem tudták, hogy én ezt a játékot játszom, de legalább engem szórakoztatott (bár annyira magától értetődő volt, hogy nem is értem, hogy nem röhögtek fel a két zaj erősségét hallva).
Utálok kertészkedni. Lehet, ha idősebb leszek, majd jól elpötyögök ott, de most egyelőre még abban a stádiumban tartok, hogy pusztán a tökéletesre kreált kert látványa nyújt gyönyörűséget, a részvétel valahogy nem hoz lázba. Fene tudja, miből fakadhat ez a nagy ellenérzés, már csak azért se értem, mert nagyjából hároméves korom óta hátra vagyok cipelve (ahh, germanizmus rulez) oda, szóval nem ártott volna már megszeretnem.
No de! A hét szomszédnak előnyei is vannak (nem térek ki az egy négyzetméterre eső jóképű sógorok számára). A szomszédok ugye gyerekekkel rendelkeznek. Nos, az egyiknek egy négyéves forma, meghatározhatatlan színű szemű (zöldesbarna, vagy mi, mindenesetre beleestem, mikor először megláttam), huncut tekintetű, szájmenéses kisfia van, aki szeret udvarolni a szomszéd lányoknak, asszonyoknak - gyakorlatilag mindenkinek. A fűnyíró a mindene. De komolyan. Tegnap egész nap azzal nyaggatott, hogy
1. nekünk nincs fűnyírónk, mert ők elvették tőlünk (a gyermeki fantázia, imádom),
2. azért mégiscsak mutassam már meg a fűnyírónkat neki.
Mondtam neki, nem lehet, mert most pihen, meg különben is, délelőtt látta, mikor dolgoztunk vele. Ő nem látta, mindent tagadott. Még szép, ha bevallja, hogy látta, akkor esély se marad arra, hogy előhozzam neki. Persze engem se olyan fából faragtak, hogy könnyen be lehet vinni az erdőbe, én tudtam, hogy látta azt a francos gépet, eszembe' se volt kibányászni a helyéről. Hát ott csüngött a kerítésen, és extázisban kiabált, mikor meghallotta a hangját.
Szóval a szomszéd térkövezett. Mi végre mindent elültettünk, felkapáltunk, elvetettünk. Kár, hogy ez az állapot úgy három napon át tart, mert onnantól a gaznak van képe újra gyökeret ereszteni. Úgyhogy megint ki kell menni a kertbe. De legalább lesz, aki szórakoztasson.
