Nem véletlenül szégyenkezem most, merthogy illett volna már megtekintenem a 2001 - Űrodüsszeia című remekművet, de gyermeki eszem még nem jutott el odáig. No meg az is eszembe jutott, hogy lassan illő lesz végleg átnyergelni a gagyiról a klasszikusra, mert túl rövid az élet ahhoz, hogy semmitmondó vígjátékocskákra pazaroljam az időmet, mikor a filmművészet gyöngyszemei várnak rám. Így került sorra Stanley Kubrick mesterműve.
Az első percben megijedtem, mert nem volt kép, csak valami nyugtalanító zene, amelyről később kiderült, hogy a fő téma, így hát illett gyorsan megszoknom Ligeti György szerzeményét. A következő percekben meg a szégyenérzet vett erőt rajtam, amiért a világ egyik leghíreseb főcímével találkoztam, az Also sprach Zarathustra című csodával körítve, és mindezidáig én ezzel nem voltam tisztában (a közérthetőség kedvéért: én ezt a zenét egy Libero-reklámban hallottam először, hát ezért a szégyenérzet). Meg is adta az alaphangulatot. És most fel is ötlik bennem, hogy Richard Strauss 1896-ban olyan zenét írt, ami a modern filmkészítés főcímzenéjének tökéletesen beillik, Kubrick meg remek érzékkel nyúlt hozzá.
Lehetne ennek a filmnek minden egyes percéről írni legalább egy bekezdést, de azt hiszem, inkább kihagyom. Lehet, hogy nem jól látok benne bizonyos dolgokat, félreértek momentumokat, de majd elmagyarázza, aki jobban érti nálam.
Az ember előtt:
Kubrick olyan tájat mutat nekünk, ahol senki nem szeretne élni. Először azt gondoltam, ismeretterjesztő-dokumentarista stílusban megrendezett egy óra következik (beleszámoltam, hogy rettenet hosszú a film, így gondoltam, hogy ezt is sokáig húzta), az ötödik-hatodik perc tájékán már kezdtem hiányolni a narrációt. Én kis naiv, gondolhattam volna, hogy nem lesz. De végül is nem hiányzott. Szuggesztív és erős képek voltak, a szöveg csak rontott volna rajta, hiszen a majmok vetélkedését egy pocsolyáért ennél kifejezőbben emberi szóval se lehetett volna bemutatni. Az eszközhasználat rejtélyét látva pedig, ahogyan felderengett az értelem az ember ősének homlokán, hát akkor azért könnybe lábadt a szemem (zene itt is telitalálat). Igaz, nem telt el sok idő, hogy az ember őse rájöjjön, az eszközt lehet korántsem békés célokra is használni. Ekkor izgalom költözött belém, elkezdtem várni, hogy mikor jön rá a tűz meglétére, hogyan mutatja be a rendező a további fejlődést. De jött az oszlop, amely másfajta izgalmat hozott. Várni is kellett még két órát arra, hogy megtudjuk, mi a küldetése. A tűz elmaradt, sajnáltam is kicsit.
A majomnak öltözött embereket csak nagyon nehezen sikerült megszoknom, valahogy túl emberiek voltak. Látszik, hogy az ember értelmesebbnek hiszi magát minden állatnál, itt is próbálta mórikálni magát az összes "majom". De ez a film legnagyobb hibája.
A keringő:
és elkezdődött az utazás. Szerencsére Kubrick szereti ezeket a Stauss-okat (még ha nem is ugyanaz a família), mert másfélszer is beépítette a világ talán legszebb valcerjét a filmbe az űr bemutatásának aláfestéseképpen. Nagyon éles volt a váltás az oszlopot simogató majmok és a fehér ruhás, tétován lépkedő "légikisasszony" űrbéli keringője között. Ez valahogy nyugalmat hozott, a végtelen sötétség, amelyben azért a csillagok fénylenek, az nem is félelmetes volt, hanem megnyugtatott. Bájosak voltak a jelenetek, mindennek az aprólékos bemutatása, annyira gyermeki volt. Olyan érzése van tőle az embernek, mint mikor azt látja, hogy az egyéves csecsemő csúszik-mászik a padlón, és mindent a szájába vesz, jól összenyálaz, majd tovahajítja, ő maga pedig megy a következő tárgyhoz. De ahogy megjelent az ember, elkezdtem húzni a számat. Addig jó volt élvezni a viszonylagos csendet, csak a zenét, a primitívséget, végre nem nyomták agyon felesleges szövegeléssel. De amint értelem van, beszéd is van (nekem meg a feliratom tíz másodperces késéssel jelent meg, de egye fene, kibírtam, meg legalább az angolt is gyakoroltam). És mennyire furcsa! Ezek voltak a film legunalmasabb részei! Ahol az ember beszélt. Olybá tűnik, hogy Kubrick jobban ért a képekhez, a zenéhez, a vágásokhoz, mint a szövegkönyvhöz. Persze elkerülhetetlen volt, kellett ez is, hiszen innen tudtuk meg, hogy valójában a Földön kívüli értelem meglétéről szól a film. Igaz, hogy én egy fia ufót se láttam benne, és itt vagyok a legbizonytalanabb, hogy vajon jól értem-e.
HAL-9000:
az ember és a gép harmóniában tud dolgozni egymással, gépeknek lehet mesterséges intelligenciát szerkeszteni (1968-ban - ilyenkor azért elgondolkodom azon, hogy a mai ember mire fel pöffeszkedik ennyire az eszével?), és lehet a Jupiterre küldeni hibernálva embereket. És lehet egy űrhajón is élni. Olyan kiegyensúlyozottak voltak azon az űrhajón a legénység tagjai, hogy már-már vágyódtam közéjük. És mikor kocogott az egyikőjük, hát a tökéletesség egyik szimbóluma lehetne (szép emberi test egy gömbbe foglalva - csodálatos). A filmnek ez volt a legvontatottabb, legelvontabb része, amely nagyon sok lelkierőt és türelmet követel meg a nézőtől. Ezeket a képsorokat látval jutott eszembe a legtöbb dolog.
1. Amikor interjút készítenek Frankkel és Dave-vel, hogy milyen Hallel dolgozni, és a riporter rákérdez, vajon tényleg önérzetes lény-e a gép, akkor az egyikük azt feleli, nem tudja, mindenesetre így van programozva. Ekkor az ötlött fel bennem, hogy mennyire fontos a látszat, még egy gép részéről is mennyire kellenek az érzelmek. Igaz, ez is tett tönkre mindent.
2. Milyen egy mocskos, semmirekellő kis szemétláda volt ez a Hal! Nem elég, hogy kifigyelte a két űrhajós beszélgetését, hanem még meg is akarta ölni az egyiket, de mindenképpen arra kényszerítette Dave-et, hogy elengedje társát az űrbe, így nyilvánvalóan egyedül maradt, tehát az akciónak majdhogynem lőttek. És ha még ez nem elég, a három hibernált embert is megölte, tehát Dave végérvényesen magára maradt. És már az sem segített, hogy kikapcsolta a gépet.
3. A legfájdalmasabb, legalábbis az ember számára legkínzóbb érzést láthattuk itt, mikor Dave körül minden összeomlott, s ekkor látta a videót arról, hogy tulajdonképpen mi is a céljuk.
4. Ha szeretnénk nagyon bódult állapotba kerülni, a következőket tehetjük (mindenki válogasson ízlése és vérmérséklete szerint):
a.) Essünk szerelembe!
b.) Lőjük be magunkat valamilyen tudatmódosító szerrel!
c.) Utazzunk a Jupiter felé egy űrhajóval!
Kubrick értelemszerűen, na meg mert a téma valahogy ezt kívánja meg, a c.) verziót alkalmazza, jojózott is a szemem a végére rendesen. A zene itt is parádésan fest alá. Dave öregedése pedig - azt vissza kellett pörgetnem, hogy tényleg jól láttam-e. És igen, jól láttam, szerintem zseniális. Sokkoló képsorok voltak, ahogy önmagát is látta.
A vég:
no itt van a legnagyobb problémám. A film a Földön kívül is létező értelmes lényekről szól. A Földün kívül ebben a filmben csak akkor léteztek értelmes lények, mikor az az űrhajó a Jupiter felé úszott. Az egyetlen, ami ezt a létezőt képviseli, egy oszlop, amely jeleket küld valamerre. Lehet, hogy más számára ez a létező egy civilizációt jelent, de a filmben erre egyetlen jel sem utal. Ellenben ha egy picit jártasak vagyunk a Biblia világában, akkor tudhatjuk, hogy az Úr a zsidókat úgy vezeti ki Egyiptomból, hogy nappal füstoszlop képét, éjjel pedig tűzoszlop képét ölti magára. A filmben is mindenki ezt az oszlopot követi, ekörül forog minden. A végén pedig, mikor újra felhangzik a dicsőséges zene, akkor egy gyermek tekint a Földre, majd az "oszlop" magához szólítja (azaz Dave-et, merthogy ő a gyermek). Még egy kis jártasság a Biblia világában, s nyomban beláthatjuk, hogy Istenhez (Krisztushoz) egyetlen módon lehet közel kerülni, gyermeki lélekkel és tisztasággal, vagyis gyermekké válva. (Ezért is mondja Krisztus, hogy "engedjétek hozzám a gyermekeket".) Meghalni is csak így, tiszta lélekkel lehet, megismerni is, élni és létezni is.
Lehet, hogy mindezt csak én magyarázom bele, de nekem nagyon úgy tűnik, hogy Kubrick sem tud a világ létezésére jobb magyarázatot, mint egy teremtőt, aki mindenek felett áll. Mi pedig csak szeretnénk közel kerülni hozzá, de mint ahogy a sok szkafanderes embernél látjuk, akik majdhogynem megsüketülnek az oszlop közelében: az ember nem bírja elviselni ennek - mármint az életnek - a nagyszerűségét, talán nem elég érett hozzá.
Volt ebben a filmben valami távolságtartás, valami fenséges, valami félénk feltekintés az égre, valami, ami nem engedte, hogy nagyon elérzékenyüljön az ember, de mégis sokkolt, mégis rádöbbentett arra, hogy mennyire lényegtelen elemek vagyunk mi a nagy rendszerben, és mennyire csak kapálózunk azért, hogy megismerjük a körülöttünk levő világot. Milyen nagyképűek vagyunk, mennyire feleslegesen büszkék az eszünkre, és végül úgyis ugyanaz a végkicsengés. Nélkülünk is működik minden, mi meg gyerekek vagyunk.
Mindent összevetve tehát ez a Stanley Kubrick, ez nagyon értette a filmcsinálás mágiáját. Elkészítette 1968-ban a tökéletes művet, és olyan magasra tette a mércét, hogy ember legyen a talpán, aki ezt utánacsinálja.
