Nem sokkal a tizennyolcadik születésnapom után valamiféle emberbaráti szeretetből véradásra szántam el magam. Emlékszem, hallottam a rádióban, hogy kevés a vér a kórházakban, és aki érez magában egy kevés hajlandóságot, legyen segítségére a kórházaknak. Bennem meg volt hajlandóság. Azóta rendszeres véradó vagyok.
Pedig hát... Nem egyszerű feladat. Első körben ki kell tölteni egy irgalmatlanul hosszú adatlapot arról, hogy az ember egészségesnek érzi-e magát, hogy terhes-e, HIV pozitív-e, kapott-e már vérátömlesztést, él(t)-e tudatmódosító szerekkel s hasonlók. Ha ez megvan, és mindenre behúztuk azt a választ, amit várnak, megmérik az ember hemoglobin szintjét, s ha 126 alatt van, haza is küldik szépen, nehogy rosszul legyen a nagy vérveszteségtől. Én rendszeresen ingadozom a 125 és 126 között, nagy visítva csalnak, hogy adhassak vért. No, azért tegnap megugrottam a rekordomat: 129 volt! (A mértékegységet nem tudom. Csak azt tudom, hogy még most is fáj az ujjam a szúrástól.) Majd vérnyomást mérnek, megkérdezik, volt-e probléma az eddigi véradásokkor. Ilyenkor szoktam azt hazudni, hogy nem, nem, dehogyis.
Merthogy egyszer voltam olyan okos, és keveset ettem-ittam véradás előtt és után. Gondoltam, erős vagyok én, hát rajtam semmi nem fog ki. Na igen. Hiába hisszük, hogy minden agyban dől el, a test nem mindig ért egyet az aggyal. Akkor sem így volt. Véradás után beteglátogatóba mentem kórházba. Ott estem össze a kórteremben. Végül is helyben voltam. Szóval kell a véradásnál hazudni egy csöppet. Különben tényleg hazaküldenének.
Ha már mindenki végigvizsgált, aki a véradóközpontban előfordul, akkor mehetünk a kis csomagunkkal (négy véradótasak, csövek, fiolák, ilyesmik egy zacskóba rakva) egy szép, tágas, tiszta helyiségbe, kényelmes ágyak, kedves nővérek, fojtó szagú fertőtlenítők és orbitális méretű tűk közé.
És itt jön el az én időm. Ha csak arra gondolok, hogy valakibe tűt szúrnak, a testét bántják akár egy fél centiméteres késsel, hogy megvágják, attól elborzadok. Ha arról van szó, hogy a legnagyobb átmérőjű tűvel lyuggassák ki a vénámat, fel se szisszenek. Tegnap megszólalt a nővér: na lássuk azt a vénácskát. Én meg nevetve feleltem: az tényleg csak vénácska. Tudjuk, milyen a könyökhajlatunkban a vénarendszer. Két oldalt egy-egy vékonyabb, középen egy vastagabb. A középsőből szoktak vért venni, mert az az izomcsoportra tapad, az oldalsót nem szeretik, mert az könnyen felszakad. Ezt a nővér tegnap így mondta nekem, én meg majdnem rosszul lettem. Csak annyit tudtam szólni: nem biztos, hogy ezt hallani akartam.
A zacskót, amibe a vért veszik, egy kis tálcára rakják, ami folyamatosan mozgatja-lötyögteti az anyagot, én roppant élvezem. Míg folytam, addig a nővér szóval tartott, én persze - szakmai ártalom - kérdeztem. Mondta, hogy az emberek nem olyan segítőkészek, mint lehetnének, kiszállásoknál pedig a gimnáziumokban brahiból adnak vért a diákok. Mert akkor az a nap igazolt. Igaz, hogy a fele vér használhatatlan, mert rosszul lesznek, és akkor gyógyszert kell adni nekik, az meg befolyásolja a vért. No meg valahogy tényleg nem vonzó tényező az, hogy a nagy semmiért add három-négy deci véred. Régebben etettek-itattak, kolbászt, sört, gyümölcslevet adtak ingyen. Mára ez egy fél literes ásványvízben, egy szelet csokiban, valamint egy 500 forintos étkezési utalványban merül ki.
Végül hős lettem. Oldalsó vénából. A karom persze piszkosul fáj. Viszont megmentek három életet.
