A sznob életszemlélet netovábbja, mikor valaki nem hallgat popzenét arra hivatkozva, hogy az nem jó, mert csak a tömeg igényeit elégíti ki. Felesleges hőzöngés és önfényezés ez. Persze vannak azok, akiket egyszerűen tényleg nem vonz a populáris zene, de azt el kell fogadni, hogy van, amit csak ezzel a műfajjal lehet elmondani.

A könnyűzene jó. A slágerzene szintén jó. A komolyzene is szórakoztató. Zenét nem feltétlenül azért hallgatunk, mert mindenképpen művelődni szeretnénk, már csak azért sem, mert a zene a tánchoz hasonlóan érzések kifejezése, semmiképpen nem kapcsolódik az intellektushoz. Főleg nem a popzene. Akárhányszor beszélgetek a zenéről akárkivel, mindig a Pop, csajok satöbbi című regény (s az abból készült remek film, kötelező kategória!) jut eszembe, azt hozom fel példaként. Rob, a főszereplő életének minden egyes mozzanatát a popzenéhez köti. Felsorolja az öt legfontosabb kapcsolatát, és aszerint csoportosítja a lemezeit, ahogyan ezek a nőkhöz kapcsolódnak, akiket szeretett.

Toplistát állt össze, mindenhez zenét választ, még az is felötlik benne, hogy egy temetés kapcsán az öt legjobb halálról szóló popdalt kiválassza. Ezért is zseniális találmány a popzene. Minden megtalálható benne. Minden érzés, minden élethelyzet (no meg minden halálhelyzet, bocsánat, gyenge poén). A popzene azért különleges, mert mivel könnyű megjegyezni a dallamát, a szövegét, egy ritmust vagy taktust belőle, könnyen kapcsolódik az életünkhöz. Könnyű emlékezni a segítségével. Egy-egy élethelyzetben meghallott fülbemászó sláger segít emlékezni arra, amit egyszer már átéltünk.

Sokszor jutnak eszembe emberek dalokról, sokszor esett már meg, hogy egy újonnan megismert személyhez valamilyen slágert rendeltem hozzá (ez már függvénynek minősül, nohát, a nemlétező matematikai tudásom szikrányit sem kopott meg), és ha már évek teltek el, és meghallom azt a bizonyos dalt, akkor az a bizonyos jut eszembe mindig.

És ez bizony jó dolog. Amúgy is szeretem az élet apró örömeit, de ha néha meghallom Robbie Williams Better Man című számát, akkor a gimnáziumi osztálytársam képe ugrik be, akinek széles válla mögé jó volt elbújni irodalom órán (előttem ült, szép volt, én meg fogékony voltam a szépre mindig). Aztán ott van a nagy általános iskolai lángolás, és bizony suli-bulin nálunk a Kozmix a házban dübörgött! És jó érzés vigyorban kitörni ezt a dalt hallva. Hogy mennyi csetlés-botlást műveltünk, hogy az a bizonyos suli-buli volt akkor az élet, nem volt fontosabb semmi, hiszen erre a nótára pöröghettünk, aztán még szerelmesen is lehetett egymásra pillogni.

És az őrület sosem fog véget érni. Mert popzene mindig lesz, érzések, szerelem, bánat, öröm is mindig lesz. Barátság is lesz, és bulik is mindig lesznek. Hol ilyenek, hol olyanok, néha táncolósak, máskor beülősek, de a popzene mindig végigkíséri az életünket. Mindig. És ez sosem változik.