...egyszerre meghalt
és itt hagyott minket magunkra. Megcsalt."
Utálok nekrológot írni. Közhely és sablon, hogy a halál az élet része, ezt is el kell fogadni, csak hát ez mit sem változtat a tényen: valaki megcsalt. És ez esetben ez a valaki kicsit mindenki ismerőse volt. Nem, nem azért, mert minden magyar ember rajong a kézilabdáért, s ott ül a tévé előtt a Veszprém meccseit várva, hanem mert bemondta a rádió is: Marian Cozma, ez a huszonhat éves fiatalember magára hagyott sokakat.
Nem, nem azért sajnálom, sajnáljuk, mert fiatal volt, és még csak nem is azért, mert ismert volt. Sőt, azért sem, mert sportoló volt, akire érdemes felnézni, mert a kézilabdázás kiválóságai közé tartozott. És nem is azért, mert meggyilkolták - értelmetlen halált halt. Nem ezek miatt. Hanem azért, mert egyszeri volt, megismételhetetlen. Persze hivatkozhatunk erre is, arra is; mondogathatjuk, hogy itt volt ez a fiú, aki előtt csodálatos jövő állt, akit megbecsültek, tiszteltek, aki nagy valószínűséggel boldog volt a kedvesével, és most már nincs.
De ez mind csak felesleges szócséplés. Csak azért olyan fájó, mert ha ilyen történik, hirtelen megrettenünk, megállunk gondolkodni, s talán azt mondjuk magunkban: ennyi az élet? Egy késszúrással vége? Hogy van az a pont, mikor hiába küzdünk? Hogy ennyivel véget érhet? És ők sem halhatatlanok? Ők sem tudnak magukra vigyázni? Bármikor jöhet egy banda? És nem lesz többé ez a remek ember?
Látjátok feleim? Utálok nekrológot írni.
